Az a helyzet, hogy engem utoljára a 2004-es népszavazási kampány alkalmából idegesített fel a politika úgy istenigazából, és sokáig azt hittem, hogy soha többé nem fog. Tévedtem, nem is kicsit. Hiszen még soha nem utáltam annyira semmit, mint most ezt a háborús pszichózist.

Annyi minden van, ami bosszanthatja az embert – a dugós boroktól a bunkó autóstársakon át az egészségügyi várakozásokig –, hogy a politikára igazán nem érdemes idegszálakat és agysejteket pocsékolni. Orbán Viktor egy majom? Oké, de ha így van, akkor elsősorban megfigyelésünk, és nem rajongásunk vagy gyűlöletünk tárgyának kell lennie. Mondtam már sokszor, én ezekre az emberekre – meg arra, amit tesznek, illetve mondanak – mindenekelőtt kíváncsi vagyok. Ennyi, amit tehetek, és még az, hogy megírom, ha szerintem ostobaságot cselekszenek. Azt is, ha nem, de olyan ritkán fordul elő. Mindenkinek megvan a szerepe, mindenki teszi a dolgát.

Advertisement

Általában. Most viszont különleges időket élünk. Előrebocsátom, némelyek szerint ez hülyeség, minden pont olyan, mint máskor, de én vitatkoznék. Két okom is van rá. Az egyik, hogy amit magam körül látok – hallok, olvasok –, amiből ki tudok indulni, az rendkívülinek mutatja a korszakot. Lehet, hogy ha nem figyelnék a hírekre – vagy ha másmilyen hírforrásokat követnék –, akkor nem lennék ennyire zaklatott, ezen azonban sajátos munkakörömnél fogva sem bírok változtatni. A másik ok a saját érdeklődésem és érzékenységem. Ez a háború egyszerűen túl közel van hozzám. Nem kilométerben, földrajzilag a sok-sok éves délszláv őrület sokkal közelebb volt – de gondolom, értitek ti ezt.

Annak idején a csecsenföldi dolgokat is közelebbinek éreztem – húsz év eltelt, mégis emlékszem, milyen döbbenten néztem az internetet, mikor azt olvastam rajta, hogy megölték Ruszlan Labazanov harctéri parancsnokot, akivel egykor egy szakaszban voltunk katonák –, de Kelet-Ukrajna még inkább rám nehezedik. Egy példát mondok, épp ma délelőtt telefonált anyám, hogy kisgyerekkori legjobb barátom így pár hónappal az 50. születésnapja előtt megkapta a behívót. Azonnal el is húzott nagyon messzire, egy másik országba.

Jól tette. Ez nem az ő háborúja.

Na de mire is akarok kilyukadni?

Arra, hogy a Putyin-látogatás még inkább megmutatta, milyen könnyen-lazán csúsznak bele az emberek ebbe a háborús pszichózisba. Itt, Magyarországon. Akartam már írni erről korábban is, hisz mindig meghökkenek, milyen parázs viták alakulnak ki a keletukrán posztjaim alatt. Nyilván nem a kommentelőimet, azaz benneteket akarlak piszkálni, ez csak példa volt. Ugyanígy, sőt pláne hivatkozhatok a sajtó egészére, a mikroblogszférára és bármire.

Az van, hogy mindenki – a mindenkit ne szó szerint, inkább képletesen értsétek – drukkerként viselkedik, mindenki azt hiszi, hogy ezt a háborút meg lehet nyerni. A többségnek pedig – ez a tapasztalatom, azon források alapján, melyekből hírt és kommentárt fogyasztok – meggyőződése, hogy Vlagyimir Illiberálovics Putyint és az oroszokat meg kell zabolázni, alázni, semmisíteni, le kell győzni, el kell törölni a föld színéről. De ha már ide jutottunk, pusztuljon vele együtt nyálas ölebe, undorító pincsikutyája, Viktor Győzovics Orbán is.

Advertisement

Mi lenne itt akkor – pszichózisilag –, ha ténylegesen, mélyen és nyakig benne lennénk egy konfliktusban? Bele se merek gondolni. Sose szeretném kipróbálni.

Az a rossz hírem van eközben, hogy ezt a gyalázatos, mocskos, undorító és kilátástalan háborút nem lehet megnyerni. Rövid- vagy középtávon semmiképp, és ha hosszú távon óhajtanánk próbálkozni, abba belegebedünk. Bárkik is vagyunk, bárhol is állunk.

Az utóbbi hetek eseményei kapcsán azt akarom gondolni, hogy Angela Merkel német kancellár ezt ismerte fel. Mert lehet ugyan ábrándozni az orosz medve haláláról, de nincs értelme. Az a helyzet, hogy – mint Merkel is mondta és mint a magyar miniszterelnök is ismételgeti utána – Oroszország nélkül nincs Európa, semmilyen tekintetben. Sem gazdaságilag, sem politikailag, sem pedig biztonságilag. Erről pár hónapja írtam már. Most 60 rubel a dollár.

További rossz hírem: Vlagyimir Illiberálovicstól egy darabig nem szabadul meg Oroszország. Nem lenne rossz, de nem fog. Az a baj, hogy a nagyobbik része – a választópolgárok többségére gondolok – nem szeretne megszabadulni tőle. Vlagyimir Illiberálovics nem jó arc, eszem ágában sincs kedvelni őt, de az, hogy ő van és lesz, nem öröm, hanem tény. Egy nagyon markáns tény. Számolni kell vele, az országával, és nem kinyírni kell – nem megy –, hanem domesztikálni. Korántsem biztos, hogy sikerülni fog, de muszáj megpróbálni. Merkel-módra.

Putyin Oroszországa nem liberális demokrácia. Putyin Oroszországa kompetitív autokrácia – a kifejezést egy barátomtól tanultam a minap, mailben reagált a diktátoros posztomra –, de volt már példa arra, hogy liberális demokráciák remekül szót értettek autokráciákkal, Szaúd-Arábiától Szingapúron át Kínáig. A világpolitika az érdekekről, az érdekek felismeréséről szól.

Mindazonáltal van itt még egy nagy kérdés. Hogy mit akar Európa Ukrajnával, és hogy mit akar Ukrajna saját magával. Emlékeztek még, hogyan kezdődött ez az egész balhé? Úgy, hogy az oroszok nem örültek volna, ha Viktor Janukovics – hol lehet és mit csinálhat most az a nyomorult? – aláírja az uniós szabad kereskedelmi megállapodást. Aztán jött a Majdan, a Krím, a Donbassz, meghalt sok-sok ezer ember. Meggyőződésem, hogy rengeteg pillanat volt 2013 novembere után is – úristen, már másfél év eltelt azóta –, amikor meg lehetett volna állítani a vonatot. A szélső pohár mögött mindig van újabb pohár, azt mondják, de az idő múlik, és már senkinek sem dolgozik, csak romokat és halált hoz, rengeteget.

Advertisement

Ez nem futballmeccs – ha az lenne, pl. egy ukrán–orosz, eszem nélkül drukkolnék a kék-sárgáknak, és remélem is, hogy jön még ilyen a történelemben –, ez háború. Ráadásul nem egy tiszta háború. Első ránézésre könnyű ugyan odaállni az egyik oldal mellé, de ha egy kicsit alaposabban megpróbálunk a dolgok mélyére ásni – erről is sokat írtam az elejétől kezdve –, azért kiderül, hogy ezúttal sem a hófehérek állnak szemben az éjfeketékkel.

Nincs más opció, mint a német kancellárnak, a békének és a kurva nagy Európának szurkolni. A háborús pszichózist meg el kell felejteni. Ha tévednék, és a következő időkben kiderülne, hogy Putyinovics bátyuskának mégiscsak komolyabb terjeszkedési álmai vannak, mint gondoltam, akkor úgyis elő kellhet venni megint. De ezt aligha várja-kívánja bármelyikőtök is.

Advertisement