A Vadnarancsok című bestseller-szociográfia szerzője könyvet írt a Vad Fruttik együttes énekeséről. Ami jóval több egy szokványos karriertörténetnél, cserébe baromi nyomasztó.

Könyv készült az egyik legnépszerűbb mai magyar gitárzenekar énekesének életéről, vajon ki az? Lovasi nem lehet, róla tavaly jelent meg. Kiss Tibi? Nem. Beck Zoli? Negatív. Oké, szabad a gazda! Likó Marcell a helyes válasz. Hogy ki?

Advertisement

Biztos sokan megütköznek most egy kicsit ezen, én is ezt tettem. A Vad Fruttik tényleg az elmúlt évtized egyik legje itthon, országszerte komoly táborral – hogy mást ne mondjak, az idei Volt Fesztiválon ugyanabban a műsorsávban játszanak a Nagyszínpadon, mint előző nap a Quimby. De ettől Likó Marcell neve még közel sem olyan ismert, mint az előző bekezdésben említett kollégáié. A könyv alapján viszont az élettörténete tényleg alkalmas arra, hogy rekonstruálják (a könyv ugyanis hivatalosan “élettörténet-rekonstrukció”).

A Bunkerrajzoló című könyv ugyanis nem vagy nem feltétlenül a popsztár Likó Marcell befutásának története – sőt, az egész Vad Fruttik-sztorit néhány oldalon összecsapják a végén, és nem repkednek benne közös berúgások Lovasival és hasonlók. A lényeg sokkal inkább a családi háttér, majd az ebből fakadó további nyomasztások, nyilvánvalóan ezekre figyelt fel a könyv szerzője, Géczi János is, akiről Vadnarancsok című könyve óta lehet tudni, hogy vonzódik a társadalom ún. perifériáján élők sztorijaihoz.

Hamar kiderül, hogy Likó Marcellnek van miről mesélnie, ami azért is volt meglepő számomra, mert én találkoztam vele pár éve, de sem akkor nem kerültek szóba ezek a traumák, sem egyéb interjúkban nem láttam őket visszaköszönni. Azt mondják, a dalszövegekből azért kiderülhetett egy s más, de a könyvbeli nyomasztásra akkor sem számítottam.

Advertisement

Mondjuk azt tudtam, hogy Likó várpalotai, és a város története sajnos egyáltalán nem egyedi. Hány és hány ilyen magára hagyott és reménytelen hely maradt Magyarországon, melyeket a szocialista nagyipar hamis ígéretére építve duzzasztottak fel mesterségesen, hogy aztán mára csak egy csődtömeg maradjon az egészből? És hány hasonló életút lehet, amelyek ráadásul sokkal rosszabbul végződnek, mint az övé?

Lakótelepi gyerekkor; alkoholista, családját abuzáló apa; később pszichiátriára kerülő anya, akinek mellesleg a későbbi élettársa is zárt osztályra kerül. De ez csak egy a sok trauma közül: a vadállatias nagyapától rettegő nagymama, aki azonban a másik – szintén alkoholista és feleségverő – fiának a gyerekét gyakorlatilag lenyúlja a saját anyjuk elől. Vagy az, hogy a lakótelepen teljesen normálisnak számít, hogy a férfiak isznak és erőszakoskodnak a családtagjaikkal, meg reggelente slejmet köpködnek az erkélyről, miközben a könyvben említett gyerekek nagyobbik része kisegítő iskolába jár.

Advertisement

Mindezt azonban egyáltalán nem valamiféle földi pokolként írja le az egyes szám első személyben mesélő Likó, hanem a gyerekkor iránti nosztalgiával, hiszen csak évekkel később, utólag tudatosul benne, hogy talán ennek nem egészen így kellett volna mennie. A könyv első felében tényleg vannak kemény sorsok és sztorik, melyekhez hasonlókról az ember hall meg olvas néha az újságban, de ezek így valahogy nagyobbat ütnek, mint egy borsodi zsákfaluról szóló tetszőleges szocioriport. (Arról nem is beszélve, hogy még a családnevek is olyanok, hogy Gyaluék meg Taligáék.)

Várpalotáról kiszabadulva másféle nehézségek jönnek: a főhős elkerülhetetlenül ráébred, hogy semminek semmi értelme, és a főiskolai kollégiumban a hozzá hasonló hátterű haverokkal rácsúsznak a drogokra. Engem ezek a hallucinációkat is leíró részek néha már untattak, de szépen dokumentálja a goapartikkal, retro-melegítőfelsőkkel és a legkülönfélébb vegyületekkel súlyosbított éveket, no meg azt is, ahogy utána Likó taccsra kerül, és pszichiátriai segítséggel rakja magát össze újra. Mert végül sikerül neki, ha nem is könnyen.

Az ő története nem a Kiss Tibi- vagy Bérczesi-féle drogfüggősztori, hanem egy viszonylagos happy enddel záruló felnövéstörténet, amilyenek az esetek nagyobb részében nyilván elkallódással végződnek. Géczi Jánosnak pedig – aki egy ideje segít Likónak dalszövegekben és egyebekben – vélhetően kapóra is jött, hogy a Vadnarancsok főhőseivel szemben nem egy teljesen nyomasztó életutat kell ábrázolnia, hanem végre pislákol valamiféle reménysugár.

Advertisement

A könyv amúgy egész olvasmányos, engem csak az zavart néha, hogy bizonyos részleteket többször is fölöslegesen megismétel a szerző, mintha hülyének nézné az olvasót, aki nem képes megjegyezni, mi volt 30 oldallal korábban.

Az egészben viszont tényleg azok a leglehangolóbb részek, ahogy az olyan “semmiségekről” van szó, minthogy valakit félrekezelnek a helyi kórházban, vagy műtét közben ellopják az összes cuccát a szekrényéből. Mert itt ez a normális, miért pont ezen akadnánk fenn?

Ha ilyeneket olvasok, hajlamos vagyok én is egyetérteni azzal, hogy tökmindegy, kik vezetik ezt az országot, mert ez ilyen, és kész. Ilyen volt tíz éve, húsz éve és tulajdonképpen harminc éve is – legalábbis Géczi szerint a leszakadóknak semmivel sincs nagyobb esélyük arra, hogy valami jó történjen velük ma, mint amennyi akkor volt. És miért lenne ez jobb mondjuk tíz év múlva?

Advertisement

Az, hogy Likó Marcell közben valahogy egy sikeres együttes frontembere lett, az a rendszer ellenére történhetett meg, mint ahogy az is igaz, hogy valószínűleg ő se zenélne az átélt traumák nélkül. Mondjuk én ezután sem igen fogom az évek folyamán kétségtelenül sokat fejlődött Vad Fruttik célcsoportjának érezni magamat, de A Bunkerrajzoló után már egész biztos elnézőbb leszek, ha valahol megint meghallom a Sárga Zsigulit.