A globalizáció, a posztmodernizmus és a rohadt bevándorlók miatt egyre kevésbé lehet arról írni, hogy milyenek az angolok. Vagyis a britek. Vagyis az egyesült királyságbeliek. Na jó, az angolok. De mi nem ezzel foglalkozunk, hanem a teázási szokások után újabb ködös szigetországi témát veszünk górcső alá!

Szóval ha az ember hátradől, behunyja a szemét, és egy poszt erejéig átengedi magát a régi, egyszerűbb idők sovinizmusának, akkor kimondhatja: az angolok legfőbb tulajdonsága, hogy viselkednek. Ez a viselkedés annyira mélyen van beléjük kódolva, hogy jobban belegondolva visszavezethető rá a legtöbb sztereotípia, ami a világ szemében él az angolokról.

Vegyük sorra a helyes viselkedés összetevőit

  1. Visszafogottság (reserve)
  2. Hidegvér (stiff upper lip)
  3. Understatement (understatement) – ha valaki erre tud jó magyar szót, kommentben küldje be a szerkesztőségbe

Nem olyan régóta jellemzi mindez az angolokat. Mi verte a helyes viselkedést az erőszakos angolszászokból, sunyi normannokból és balfasz britonokból összekevert népbe? A válasz, mint oly sok esetben, amikor angolokról van szó: a viktoriánus kor.

A verés ebben az esetben szó szerint érthető, amennyiben a 19. században kivirágzó magániskolai rendszer valamivel szigorúbban kezelte az egyedek helyes útra terelését, mint mondjuk egy átlagos mai ország büntetés-végrehajtási intézményei.

Advertisement

De egyezzünk meg, hogy ebben a pár percben, amíg romantikusan végigvesszük a hidegvérű angolok közhelyes jellemzőit, a virslihez és a törvényekhez hasonlóan nem foglalkozunk az elkészítés módjával. Sem a viktoriánus kor olyan, büszkeségre kevesebb okot adó mellékkörülményeivel, mint a gyermekmunka kultiválása vagy a (most mindenki képzelje maga elé gimnáziumi földrajztanárát) szlömösödés.

Hogyan viselkedik tehát az ideális angol?

Visszafogottan.

Az érzelmek bármiféle kifejezését szánalmas ripacskodásnak tekinti. Aki a legkisebb mértékben is utal arra, hogy a világ dolgai – cuki kiscica látványa, milliárdos lottónyeremény, közeli hozzátartozó halála – érzelmi reakciót váltottak ki benne, számíthat honfitársai megvetésére. Amit persze nem fognak vele érzékeltetni, legfeljebb két hét múlva mellékesen megjegyzik, hogy "XY meglehetősen lelkes, nem igaz?" Lefordítva ez nagyjából azt jelenti: "Elképesztő, micsoda primadonna ez az XY."

Advertisement

Egyetlen felkiáltójel vagy óvatlan szmájli egy emailben elég ahhoz, hogy elnéző mosollyal nyugtázza magában az angol: ó, egy külföldi. Milyen aranyos, ahogy ilyen érzelmi kitörésekre ragadtatja magát. Hiába, ilyen ez a kontinentális / amerikai / mediterrán / kelet-európai / satöbbi népség.

Az egészben az a kellemetlen, hogy valójában az angolok szívesen lelkesednének sok mindenért, és szívük mélyén imádnak panaszkodni is. Hogyan oldják fel ezt a kognitív disszonanciát? Mi lehet az egyetlen dolog, amiért lelkesedhet, amiről panaszkodhat jóízűen minden angol?

Eltalálta a Kedves Olvasó: az időjárás.

Ha van sztereotípia, ami túléli a globalizációt, a dekonstrukciót, a demográfiai változásokat, mindent – akkor az az, hogy az angolok imádnak az időjárásól beszélni. Ebben a témában élik ki naponta mindennemű érzelmi igényeiket – és persze ennek is megvan a maga koreográfiája. Túlzásokba tehát természetesen itt sem illik esni, viszont például szabad jelezni, hogy az ember nehezményezi a csapadék aznapi mennyiségét, vagy éppen határozottan kellemesnek tartja, hogy az évszakhoz képest milyen szép az idő. Ennyivel mindenki meg is elégszik. (Lábjegyzet híján zárójel: alsó középosztálytól lefelé másodlagos témaként a közlekedés is kommentálható hasonló módon, de ez olyan, mint amikor valaki a gyerekéről beszél kollégáknak: mindenki udvariasan hallgatja, miközben halálosan unja az egészet.)

Egyébként nem kell irigyelni a visszafogottságot az angoloktól. Egy felmérés szerint ha az angol ember szívrohamot kap, átlagosan másfél órát vár, mielőtt hívná a mentőket. Feltételezhető persze, hogy ha nem így tenne, és minden bagatell szívrohamra pattanna a telefonhoz, a mentők maguk oltanák le a vállalhatatlan heveskedőt. Miután pedig ilyen hűvös angolsággal meghal az ember, még jól meg se gyászolják – ismerősei egy-két szóval nyugtázzák a kissé bizony valóban kellemetlen eseményt, majd minden megy tovább.

Hogyan kezeli a szorult helyzeteket az angol ember?

Hidegvérrel.

Legyen szó szőnyegbombázásról vagy földönkívüliek inváziójáról, rendes angol ember tudomásul veszi a szokásostól kissé eltérő helyzetet, majd megy a dolgára.

Advertisement

A népszerű "Keep Calm and Carry On" posztert valószínűleg soha nem használták élesben a második világháborúban, ezzel együtt kiválóan érzékelteti, milyen elvárásokat fogalmaz meg a brit kormány arra az esetre, ha az ellenséges légierő két hónapon keresztül minden áldott éjszaka pár tonna bombát szór a nagyobb városokra. Ami pedig a galaktikus katasztrófákat illeti, Douglas Adams a lehető legangolabb tanácsot adja a Galaxis útikalauzban: Ne ess pánikba.

Az understatementre továbbra sem jut eszembe jó szó, de nagyjából azt jelenti, hogy "valamiről a tényleges súlyánál enyhébb kifejezésekkel beszélni". Nem eufemizmus, azaz szépítés tehát, hanem a visszafogottság verbális megfelelője. Így a "nem rossz" annyit jelent, hogy "nagyon jó", az "egyáltalán nem rossz" a meghaladhatatlan tökéletességnek jár ki. Az üvöltözve káromkodás angol megfelelője pedig: "meg kell hogy mondjam, egyáltalán nem vagyok boldog".

Az úgynevezett angol humor jelentős része arra a motívumra épül, hogy a szereplő extrém helyzetre understatementtel reagál. Aki fejből azonnal nem tud felidézni pár példát a Monty Python-életműből, az ne olvasson tovább, amíg meg nem nézte legalább ezt a két jelenetet.

Advertisement

Az understatement pontatlan dekódolása viszont kevésbé vicces félreértésekhez is vezethet. 1951 áprilisában a koreai Imdzsin-folyó átkelőjét biztosító Gloucestershire ezred 650 katonája megdöbbenve látta, hogy a kínai hadsereg mintegy tízezer fős hadosztályt küldött ellenük a folyóvölgybe. Kétnapi kétségbeesett védekezés után az angolok parancsnokát megkérdezte a közelben várakozó amerikai gyaloghadosztály vezetője, hogy mi a helyzet. Jól nevelt angolként Thomas Brodie parancsnok a következőt válaszolta: "Kissé meleg a helyzet." Az amerikai parancsnok ezt úgy értelmezte, hogy nem szükséges erősítést küldeni a völgybe. A 650 katonából mindössze 40 élte túl a kulturális félreértést.

Így viselkedik tehát az angol ember. És ezért olyan látványos, amikor időnként kémiai vagy földrajzi vagy tömegpszichológai hatásra leomlanak a gátak, és a mattrészeg angolok, angol turisták, angol futballszurkolók vagy éppen részeg futballszurkoló turisták a visszafogottság és hidegvér legcsekélyebb jele nélkül szétverik a legközelebbi városközpontot, és megkéselik pár embertársukat.

Azt gondolhatnánk, hogy ha mindez így van, akkor eléggé irritálóak ezek az angolok

De mégsem azok, mégpedig azért nem, mert talán mindenki másnál természetesebb hajlamuk van az öniróniára. Elképzelhetetlen, hogy rendes angol megsértődjön bármilyen, az angolokat, az angol nyelvet vagy az ország akármely intézményét illető kritikán – legyen az megalapozott vagy eleve bántónak szánt negatív vélemény. Pontosan tudják magukról, hogy milyenek, tisztában vannak ennek előnyeivel és hátrányaival, és amennyire a helyes viselkedés megengedi, büszkék is minderre.

Advertisement

Nehezen lehetne frappánsabb példát találni erre a néplélekre annál a 2007-es pályázatnál, amit a Times írt ki az olvasói között azzal a céllal, hogy megfogalmazzák a britség lényegét öt szóban. A nyertes a következő lett: "Semmi mottó, kérem, britek vagyunk".