Asszem, még soha senkitől nem undorodtam a magyar politikában annyira, mint most a Fidesz-nagyokosoktól. Ez lenne-e Habony Árpád és a többi éceszgéber valós célja? Ezt szerették volna?

Könnyen lehet, hogy igen.

A még soha persze nem teljesen pontos, hiszen hogy sokadszor is visszautaljak, a 2004. őszi Gyurcsány-féle népszavazási kampány – illetve két évvel azelőtt a téma 23 millió romános főpróbája – legalább ugyanilyen permanens hányingert keltett bennem, a különbség annyi volt, hogy akkor mindez inkább elsöprő-tartós dühhöz vezetett, és nem ehhez az átható-legyűrhetetlen undorhoz, mint most. A másik különbség, hogy akkor még volt kézenfekvő egyéb választásom, a hétvégén azonban már azon merengtem, búcsú a politikától címmel kellene posztot írnom, majd be is tartanom a benne foglaltakat.

Advertisement

Viszont azok túlnyomó többsége, akik ezekben a napokban plakátokat mázolnak össze, indulatos publicisztikákat, blog- és mikroblogbejegyzéseket írnak, sőt polgári engedetlenségi mozgalmakon törik a fejüket, tizenegy évvel ezelőtt talán – persze voltak-vannak kivételek – kevésbé voltak felháborodva. Ez egy ilyen dolog, mindenkinek megvannak a maga topikjai, amelyekre érzékeny, és az, hogy én április 27-én kitetettem az egyenlőségjelet – a rendszerváltás utáni időszak két leggusztustalanabb kampánya miatt – két magyar miniszterelnök közé, semmi olyat nem jelent, hogy másoknak is hajszálra ugyanígy kellene cselekedniük.

Tényleg nem szeretem kivételesnek gondolni, amit gondolok – ha egy dolog van, amit bírok magamban, az a szerénység stb. –, de ezúttal úgy sejtem, az undor, ami így elhatalmasodott bennem, nem tipikus. Amit látok és tapasztalok magam körül, az más: több, mint felháborodás, végtelen gyűlölet, ami itt-ott tenni akarásba is átcsap nemegyszer. Kézenfekvő reakciók.

De vannak itt akkor kisebb-nagyobb csavarok.

Emlékeztek, hogy a Fidesz miért vesztette el az időközi parlamenti választásokat Veszprémben és Tapolcán? Azért, mert a szavazói nem kis részének kellő inspiráció híján nem volt kedvük szavazni. Ez jött ki a számtan alapján utólag. Mit kell ilyenkor csinálni? Fel kell rázni őket. Csakhogy mivel minimum 2002 óta – 23 millió román, köteles beszéd, polgári körök stb. – benne vagyunk az idióta kampányspirálban, az ingerküszöb emelkedik. A rezsicsökkentés korábban szépen csillogó fénye megkopott, a baloldallal már, a Jobbikkal még nem lehet ráhozni a frászt az emberekre. Ki kellett találni valamit. A menekültek kéznél voltak.

Advertisement

Hogy jöttek és jönnek – és emiatt európai szinten is egyre komolyabb téma lesznek –, arra nem volt nagy kunszt idejében ráéreznie egy Orbán Viktor kaliberű alaknak. Ebből egyenesen következett, hogy az Európai Unióban ügyesen lehet majd trollkodnia és punkoskodnia a magyar miniszterelnöknek – két dologhoz ért, a pár nappal-hónappal előre gondolkodáshoz és a trollkodáshoz, ezért se higgyetek a mostantól nem erőből politizálunk maszlagnak, de ez most mellékszál –, ahhoz ugyanakkor, hogy belpolitikai kampány is építhető legyen a sztorira, extra adag cinizmusra és aljasságra volt szükség. Csak hát tudjuk, hogy ezekért sem kell átszaladnia a szomszédba egy Habonynak, egy Orbánnak és a hasonszőrűeknek.

Első ránézésre azt gondolnám, ez a menekültes topik alapból nem alkalmas arra, hogy fenekestül felforgassa egy ország lelki nyugalmát. Az érkezők száma hiába növekszik, annyira sokan még sincsenek – egy jó darabig nem is lesznek –, hogy tömegesen vegyék el a magyarok munkáját, tömegesen ne tiszteljék a magyarok kultúráját és tömegesen becstelenítsék meg a magyar szüzeket. Ezért aztán a magyar választópolgárok – különös tekintettel az ellustult Fidesz-hívekre – a fülük bojtját sem mozdították eleinte a lózungok hallatán.

Csakhogy lehet, hogy az agytröszt nem is rájuk számított elsősorban. Lehet, hogy az agytröszt arra számított, ami ha megkésve is, de bekövetkezett: a kezdetben elképzelhetetlennek és hihetetlennek sejtett plakátkampány robbantotta az európai értelemben vett demokratikus közvéleményt. Márpedig ha a baloldal és a liberálisok ezerrel és minden lehetséges eszközt bevetve pörögnek, az előbb-utóbb mindenkit felébreszt. Az olyanokat is, akik Veszprémben is Tapolcán békésen szunyókáltak. Menekültek nehéz sorsa felett merengeni értelmiségi vircsaft, keveseket hoz lázba, de arra a plakátok után már alkalmasnak tűnik, hogy általános politikai háborút robbantsanak ki a kontójukra. Elég szisztematikusan és lendületesen fűteni a gyűlöletmozdonyt. És ezt most úgy fűtik. Már nem a jelentéktelen Pósán László a témafelelős, be van vetve mindenki: Kovács Zoltán kormányszóvivőtől Kósa Lajoson és Rogán Antalon át az adu ász tök alsó Németh Szilárdig. Az altémák is jönnek sorban, a déli határok lezárásáról szóló hír után az jutott eszembe, mi van, ha nem is vicceltem a szögesdróttal és az árammal?

Azt állítom-e ezekkel, hogy aki ki van akadva és üvöltve tiltakozik – nemritkán úgy, ami az én finom kezű entellektüel alapállásomból már dettó hátborzongató –, az a Fidesz majmára hajtja a vizet? Kicsit igen, és mégsem. Azt ugyanis még mindig nem vagyok képes elhinni, hogy ezekkel a féreg habonyi módszerekkel nemcsak csatákat, hanem háborúkat is lehet nyerni. Véglegesen. Amíg nincs ellenfél, addig jönnek a sikerek, csakhogy ezek a féreg habonyi módszerek arra is jók lesznek egyszer, hogy az ellenfél megszülessen. Romantikusan, naivul hangzik? Tojok rá. Kell valami, amitől múlik a hányinger, és ez más nem lehet, mint a remény.

Fotó: Marjai János/MTI