Így lettem házmester

Azt hittem, ilyen velem nem fog történni, de éjszaka megtörtént: átszóltam, hogy hangos a zene.

A részletek talán segítenek majd elhelyezni az esetet a köcsögségi skálán. Úgy kezdődött, hogy felébredtem éjszaka, mert szólt az utcáról a zene. Nem is annyira szólt, mint elképesztő hangerővel üvöltött, valami ismeretlen, rendkívül agresszív hardcore punk. Olyan volt, mint a Refused dühösebb számai, de még sokkal dühösebb. A refrént jegyeztem csak meg:

FUCK FUCK FUCK FUCK FUCK FUCK FUCK FUCK FUCK FUCK

Azért volt különösen furcsa, mert a helyszín egy budai villanegyed, ahol éjszaka jellemzően síri csend van. Az utca alján ugyan már ott a város, de az én házam az utca tetején van, és nagy kertekre néz.

A zene forrását nem volt nehéz azonosítani, miután kinéztem az ablakon: az utca átellenes oldaláról, egy panzióként működő villa önálló melléképületéből szólt. Elgondolkoztam, hogy mi a helyes viselkedés ilyenkor, mert egyrészt ugye hallgasson mindenki a négy fal között olyan zenét, amilyet szeretne, másrészt egy lakónegyedben hétköznap hajnali negyed négykor – eddigre ránéztem az órára – eszelős hangerővel hardcore punkot hallgatni nyitott teraszajtóval talán már túlmutat a négy falon és azok közén. Úgyhogy felvettem egy trikót, és lementem az utcára.

A lépcsőházban azon gondolkoztam, hogy de mégis mi az istent fogok lent csinálni? A melléképületnek nincs önálló bejárata, a panzióként működő villa felől érhető csak el. Felmerült, hogy egyszerűen átdobom egy üres üveggel vagy egy kővel az ablakot, de féltem, hogy nem tudok olyan magasra dobni. Elég bénán dobok.

Az utca közepére érve legnagyobb örömömre konstatáltam, hogy a hajnali punkbuli teraszán szakállas fiatalember ácsorog. Felemeltem a kezem, és a hangerőszabályzó letekerésének egyezményes jelét mutattam. Ezt ő integetésnek vélte. Mondtam, hogy nem integetek, hanem azt jelzem, hogy tekerje le a zenét. Hogy én honnan jöttem? Mondtam, hogy a szomszéd házból, ahol felkeltem a zenére, annyira hangos. Valamint hogy ez nem a Kazinczy utca. Mondta, hogy jó, akkor letekeri. Mondtam, hogy sürgősen. Letekerte.

Dolgom végeztével visszasétáltam a lakásba, ahol természetesen nem tudtam elaludni. Elolvastam még egy cikket Thomas Piketty könyvéről a Bloomberg Businessweekben, meg azt a történetet, amikor Robert Fisk először találkozott Oszáma bin Ládennel, még amikor Szudánban élt, és utakat épített – Oszáma, nem Fisk –, aztán láttam, hogy pirkad, és hallottam, hogy a környék összes madara – sok ezer – egyszerre kezd hardcore csipogásba, majd elaludtam.

Most pedig nem tudom eldönteni, hogy köcsög vagyok-e, vagy nem. Életemben egyszer álltam ennek a helyzetnek a másik oldalán, jó tíz évvel ezelőtt, amikor a felső szomszédom – mint később megtudtam, a magyar vízilabda-válogatott kapusa – szombat délelőtt lejött, hogy le tudnám-e venni egy kicsit a hangerőt. Látványosan kicsit, de levettem. Ekkor találkoztunk utoljára.