Nem ismerem Molnár Dávidot, meg ezt a kis újságot sem, ahol mókás hokis írása megjelent. A link véletlenül került elém a nagy jégkorongos bozsgásban, de annyira tisztán türemkedik ki belőle a magyar sportújságírás egyik-másik tipikus nyomorúsága, hogy reblogolok.

Általánosítani persze csúnya dolog, hisz ahogy a magyar politikai vagy kulturális újságírás sem egy homogén massza – még mennyire, hogy nem az –, úgy a sportújságírás is színes a maga módján. Bőven vannak jó képességű, jó tollú és jó fej művelői. Ám van neki egy olyan vonala is, amin elég gyakran felbosszantom magam, és itt nem a szóviccescím-kényszer nevű irtózatos betegségre gondolok, meg nem is arra, hogy sokan legalább annyira fontosnak sejtik saját személyüket – valamint szerepüket és jelentőségüket –, mint amilyen egy olimpiai bajnoké vagy egy szövetségi kapitányé. Hanem arra gondolok, hogy a sportújságíró gyakran úgy érzi, muszáj minden eredményből, hírfoszlányból, aprócseprőségből az egész világrendre vonatkozó következtetéseket levonnia, és ha tegyük fel egy nem annyira jóleső eredmény születik, akkor azt az egész nemzet, sőt az egész emberiség nevében veszi sértésnek és kéri ki magának.

Advertisement

Az általam ismeretlen Molnár Dávid a magyar jégkorong-válogatott Kazahsztán elleni fájdalmas 0-5-je után rohant bele a csapdába esze nélkül. A Kiábrándító vereség után kell helyt állnia a hokis fiúknak! című esszében az a legkevésbé erős, hogy éppen a címben két helyesírási-nyelvhasználati hibát is sikerült elrejtenie. Nézzük inkább végig az állatorvosi lovat.

Az alkotóról mindjárt az elején kiderül, hogy szomorú:

A japánok elleni 4-2-es győzelem után még én is reménykedtem a fiúk jó teljesítményében. Tény, hogy vasárnap egyáltalán nem játszottunk jól, de a szurkolói énem azzal nyugtatott, hogy a rossz játék hátterében a japán játékosok gyorsasága állt, amivel nem tudtuk felvenni a versenyt.

Még ő is reménykedett, de aztán kezd számon kérni, szerencse, hogy nem a csapat ellen haragszik, hanem érte, mivelhogy azt a 3. helyet ezek után nem lesz könnyű megszerezni:

A kazahok ellen nem reméltem győzelmet, de egy szoros eredmény elvárható lett volna, főleg a két évvel korábbi siker után. Egy jó játékból, és egy szoros eredményből további erőt meríthettünk volna az utána következő olaszok és ukránok elleni mérkőzésekre, mely utóbbin a pontszerzés és a győzelem nagyon fontos lenne, a csoport harmadik helyéért folytatott harcban.

Hát igen, elvárható lett volna, úgyhogy gyorsan felbukkan a demoralizáló kifejezés:

Ehhez képest demoralizáló 0-5-ös vereségbe szaladt bele válogatottunk. Bálizs Bence váltotta Rajna Miklóst a kapuban, de míg Bálizs a Magyar Kupa döntőjén kivédte az ellenfél szemét, addig a kazahok ellen csapattársai nem könnyítették meg a dolgát. A rengeteg kiállítás megbosszulta magát, majd 0-4 után a harci szellem is elhagyta a megfiatalított keretünket.

Majd a megalázás szó is előkerül – aminek, ezt ti már tudjátok, semmilyen összefüggésben nem lehet semmilyen köze a magyar válogatotthoz –, de jó, hogy vannak biztató jelek:

A nagy kérdés, hogy az olaszok ellen mivel rukkolunk elő, és fiataljaink fel tudták-e dolgozni ezt a kazahok elleni megalázást. Mert valószínűleg ők annak élték meg ezt. Jó hír, hogy Sofron István visszatérhet eltiltásából, vele mindenképp erősödik a támadó játékunk, és az emberelőnyös kihasználásunk.

Innen már jöhet a jósgömb:

De a hangsúly a fegyelmezett játékon lesz. Az olaszok ellen sem engedhetjük meg, hogy kettős emberhátrányba kerüljünk, mert egy jó csapat, mint láthattuk azt hétfőn, könyörtelenül kihasználja az ilyen lehetőséget. Ne kergessünk hiú ábrándokat, a kanadai honosított játékosokkal felduzzasztott olasz válogatott sem fog könyörülni rajtunk, ha úgy adódik a helyzet. Arról nem is beszélve, hogy évek óta nem tudjuk megverni őket, úgyhogy már a pontszerzés is bravúr lenne a fiúktól.

Mivel a hiú ábrándok kergetésével felhagytunk, sajnos felüti fejét a kiesés réme:

Amit mindenképp el kell kerülni, az egy újabb demoralizáló vereség. Két kiütés után rendkívül nehéz lenne felállni a padlóról, és ha a japánok időközben összekapják magukat, akkor a lengyelek elleni záró mérkőzés könnyen a bennmaradásunkról dönthet majd.

Demoralizáló 2x, de ha már eddig eljutottunk – márpedig eljutottunk – ne álljunk meg félúton:

Az tisztán látszik, hogy ennek a csapatnak – már csak átlag életkorából adódóan is – érnie kell, és reálisan nézve még 3-5 év, mire valóban megcélozhatjuk a feljutást. Amíg a fiúk kiteljesednek saját képességeiket illetően, „csupán” annyi a dolga a szakmai stábnak, hogy beléjük neveljék ugyanazt a küzdeni és győzni akarást, ami a 2008-as válogatottnak a feljutást eredményezte. Ehhez fontos, hogy minimálisra csökkentsük az olyan hibákkal tarkított mérkőzéseket, mint a hétfői volt a kazahok ellen.

Molnár Dávid amúgy nyilván nem rosszindulatú srác (mert ha hiszitek, ha nem, rosszindulatú újságírók is vannak), és nem is akarnám megalázni és demoralizálni szegényt. Már csak azért sem, mert a végén, a lengyelek elleni 2-1-es siker után ő is nagyon örült a feljutásnak.

Ráadásul vastag – más néven fett, illetve bold – betűkkel, és ennyire:

A fiatalok és a veteránok összeforrtak egy ütőképes csapattá, mely szívvel és lélekkel harcol, mely alázattal játszik, melynek tagjai bíznak egymásban. Mindenek előtt pedig a fantasztikus szurkolóknak sem akarnak soha csalódást okozni. Csak a hokisaink azon kevés kivételek, akiknek tényleg lehet hinni. Akikben kell hinni. Akikben érdemes hinni!

Három nap egy esztendő. Akarom mondani, 5 nap 3-5 év. Na mindegy, hagyjuk a matekot.

Advertisement

És hogy mi ebből az egészből a tanulság? Hát ha jégkorongról írtok, SOHA ne jósolgassatok!

Fotó: Mudra László/MJSZ