Közép-Európa nincs, egy fikció ő, megszűnt majdnem száz évvel ezelőtt, akkor, amikor ízekre szedték az Osztrák–Magyar Monarchiát. Hogy miért teszek mégis úgy, mintha létezne, magam sem tudom pontosan. Az imént Brassóban töltöttem el néhány napot.

Ilyeneket csinálunk vagy húsz éve, főként családilag: Szlovákia, Csehország, Lengyelország, Ausztria, Horvátország, Szlovénia, Románia, Szerbia, Ukrajna, mind megvoltak, vagy többé, vagy kevésbé. Bejártuk vonatkozó részeiket Trieszttől Lembergig, Prágától Brassóig – fehér foltok persze vannak, köztük egy olyan hatalmas is, mint Belgrád –, szeretjük ezeket a városokat, a házaikkal és az utcáikkal, a boraikkal és a söreikkel, a hangulatukkal és a lakóikkal, igen, velük is. Osztrák, lengyel, szlovák, román, nekem egyre megy, érdekelnek.

Kezdetben nem volt ebben semmi tervszerűség, nem készültek listák, kipipálandó elemekkel, egyszerűen így alakult. Most sincs semmi ilyen, jólesik arra járni, és kész. Mert egyrészt a világ túl nagy, és nem lehet belakni az egészet, vagy ha mégis, idejében kell elkezdeni. Másrészt meg amikor jó sokan jó messzire mennek, és meg sem állnak Amerikáig vagy Ausztráliáig – bár a magyar vidéken nem nagyon jártak még –, akkor pláne klassz más célpontok felé indulni. Amelyek nemcsak érdekesek és szórakoztatóak, hanem otthonosak és barátságosak is.

Advertisement

Hogy ezeket a dolgokat az elmúlt hét végén a jégkoronggal – a nagy-nagy bolondériám, tudjátok – is sikerült összekapcsolni, tényleg szuperségeket ígért Erdély 3. legnagyobb városában. (Ezúttal tehát nem családi, hanem blogos volt a túra.) Voltam már Brassóban kétszer vagy háromszor, de csak rohanvást, pár óra erejéig. Először a 90-es évek közepe táján, és már akkor nagyon megtetszett ez a sajnálatos módon szásztalanított, mégis szászos karakterű világ. Úgy az, ránézésre, ahogy olasz Isztria: hiába nem olaszok élnek a Vrsarok vagy Rovinjok régi házaiban, mégis kiülnek este vacsorázni az utcákra-terekre kirakott asztalok mellé, mint elődeik, és ugyanúgy hangoskodnak, sőt még az is előfordul, hogy bon giornóval köszönnek egymásnak.

Brassóban nem guten tagoznak a románok, de az óváros sikerrel igyekszik megőrizni valamit a régi Erdély és a Szászföld levegőjéből. Ráadásul hiába él itt csupán 8 százaléknyi magyar – ez nem olyan kevés, közel 30 ezer lélek a több mint 300 ezres összlakosságszámhoz képest –, a városnévtáblán a Brasov és a Kronstadt alatt ott van, hogy Brassó. Ezt azért emelem ki, mert bár egy másik életben magától értetődő lenne, Romániában még nem az.

Advertisement

De kell ide egy sportos kitérő. Brassóban jégkorongozni tudomásom szerint nem ősi román (vagy magyar, vagy szász, amit akartok) szokás, alig néhány éve szervezték meg a csapatot és építettek neki csarnokot. Az egészet fiatal és sikeres magyar – mármint erdélyi magyar – üzletemberek találták ki, és ha minden igaz, most is ők tartják kézben és menedzselik. Olyan gyorsan csináltak valamit a semmiből, hogy arról csak sűrű kalaplengetések közepette helyes megemlékezni. A brassói jégcsarnok Európa bármelyik városában megállná a helyét: nem nagy, kevesebb mint kétezres, de tökéletesen korszerű és menő atmoszférájú, Magyarországon egy ilyen sincs, a káposztásmegyeri is elmarad mögötte.

Egy nagy igazság következik ebből, de az sem kizárt, hogy kettő. Az egyik: a 21. századi környezet 21. századi közönséget csinál, igazán vagány hangulatban mentek le a Kontinentális Kupa meccsei péntek-szombat-vasárnap, a tornán a hazaiak mellett a Dunaújváros, a Prizma Riga és a Sanok vett részt, a továbbjutás a lengyeleké lett, a mindenről döntő csatában három és fél perccel a vége előtt verték be a győztes gólt a Brassónak. A másik: pénzzel, akarással és kultúrával rövid idő alatt is rengeteget el lehet érni ebben a sportban. A főként csíki játékosokra támaszkodó Brassó nyert már román kupát és bajnokságot is, a magyar bázisú, de nemzetközi Mol Ligában pedig döntős volt a tavasszal véget ért szezonban.

Oké, de milyen hely Brassó most? Nekem Lemberg jutott eszembe róla a korábbi látogatásaimkor, és ez így is maradt, noha az világos, hogy úgy is sokkal kisebb nála, hogy Budapestet leszámítva – ami most Monarchia top 1-es, vitán felül – minden magyarországi magyar városnál nagyobb és izgalmasabb. Azon a fentebb már meghivatkozott erdélyi-szászföldi levegőn túl Kelet-Európa is kikacsint a falai közül és mögül. A legtöbben nem szeretik az ilyet, de nekem nincs vele bajom. Bírom a szagokat, és ma már kóbor kutyákból is kevesebb van arrafelé, mint tíz vagy húsz évvel ezelőtt – csalhatatlan bizonyítéka ennek, hogy az utcákon grasszáló macskákkal is összefutottunk.

Mi az, amit meg kell nézni a városban? Először is a Fekete templomot – a legnagyobb Romániában, szász evangélikus, az európai gótika legkeletebbre található jelentős alkotása, mondja róla, aki ért hozzá –, amiben ugyan nem az áhítat uralkodik, hanem az iskoláscsoportok, de ezzel együtt is gyönyörűek a régi, festett táblás fapadok és a keleti szőnyegek. Fel kell menni lanovkával a Cenkre is – talán a hatvanas-hetvenes években készült, mókásan imbolygó, de gyors kabinokban –, és a hollywoodi mintára odarakott Brasov felirat melletti kilátóból lenézni a piros tetős házakra. Ki kell sétálni a Bolgárszegbe, a román óvárosba, ahol jól nevelt és ápolt kutyák pislognak egy ablakból a járókelőkre, és ott van a legkarcsúbb tornyú ortodox templom, amit valaha láttam. Körbe kell járni a városfalat – Bolgárszeg felől kis első világháborús katonai temetőre bukkanunk, szász és magyar nevekkel a köveken –, a Cenk alatti sétány különösen kellemes.

És az óvárosról még nem is esett szó, a sikátorokkal, a polgárházakkal, a sörözőkkel és az éttermekkel. A gasztro egyelőre – már ha azt három-négy próbálkozásból meg szabad ítélni – nem tart ott, ahol bizonyára nemsokára fog, noha az sem kizárt, hogy csak nem volt szerencsénk. Tisztességes Guinnesst és finom pizzát így is fogyasztottunk a Gott Caféban, kár, hogy a Tripadvisor szerint Románia legjobb sztékjét kínáló Kellerben maximum átlagos volt a hús – vagy még az sem –, és a kelleténél melegebben hozták ki a pinot noirt. Mindegy, legközelebb okosabbak és ügyesebbek leszünk.

Hogy mikor lesz a legközelebb? Még nem tudom, akár máris visszamennék, főként, hogy a környékre – az erődtemplomokkal – most nem volt idő, és Nagyszeben is kimaradt. (Itt jegyzem meg szőrmentén: a Budapest–Nagylak–Déva–Szeben–Brassó vonalon már az sem igaz, hogy rosszak az utak, az aradi elkerülő brutális vasúti átjáróit leszámítva végig sima az aszfalt, mint az asztal, és vagy 100 km-nyi autópálya is van.) Mindazonáltal mégsem máris fogunk visszamenni. A küszöbön álló hétvégén Brünnt célozzuk meg, ott még nem jártunk. Azután kis szünet jön – merthogy a monarchiázás is viszi ám a lejt meg a koronát!

Fotó: Mudra László Instagram