A Tankcsapda jobb, mint valaha!

A popzenében az a jó, hogy tulajdonképpen nem történhet vele rossz. Emberileg szörnyű, ha egy valaha tehetségesnek tartott személy képtelen már alkotni, a valóságtól elszakadva él, és csak a dealerével tartja a kapcsolatot. Ez neki nem jó, de egy fontos alaptörténet a művészetnek.

Szigorúan a popzenében minden jó, mert amíg másra nem jelent veszélyt, addig végső soron biztonságos szórakozás, amiből még tanulni is lehet. Csodálatos Kanye West univerzálisra tágított egója, egyszerre szomorú és lenyűgöző, ahogy Britney és Christina feltűnése után Madonna megijedt a felnövéstől, de mondjuk Elvis Las Vegas-i sikeres kényszervisszatérése is drámai volt.

Persze a lostprophetses Ian Watkins bűneire nincs mentség, ahogy Jacko is sokkal jobban tette volna, ha csak a zenéjében dolgozza fel a fejében lévő megalomán káoszt. Egyszerűen azért, mert még a legmocskosabb témák is jók lehetnek egy threadre, másrészt pedig a való életben a legkisebb rossz dolognak is beláthatatlan következményei lehetnek. Serge Gainsbourg Lemon Incestje szuper határfeszegető videó szerintem, de ha tudnám, hogy a szomszédban ez történik, az nagyon felbaszna. Ahogy Balthus polaroidjai, úgy az öreg playboy is megállt két centivel a határ előtt. Ami szép teljesítmény.

Míg mondjuk Jacko ügyéből a South Park, majd az internet is mémet csinált, addig a tegnap bemutatott Tankcsapda-klip, a Köpök rátok egész komoly indulatokat váltott ki a magyar interneteken. A nem túl színes skálán mozgó vélemények kivonata nagyjából úgy néz ki, hogy volt egy tök jó punkrock zenekar, akik eladták magukat, ezzel párhuzamosan elfogytak az ötleteik, így frusztráltak lettek. Közben érkeztek a jogos kritikák, amitől még frusztráltabbak lettek, végül Lukács véres nyállal köpköd az őt kritizálókra.

A popzenének van az a csodás igazságtalansága, ahogy az előítéletek jogos kritika formájában ráolvasódnak egyes zenekarokra. Itt csak elég az indie rock két szent grálja, a My Bloody Valentine és a Pixies visszatérő lemezeire gondolni. Előbbi abba a narratívába passzolt, hogy a 20 éven át készült lemez végre hallgatható, utóbbinál az volt a sztori, hogy kilépett a basszusgitáros, a többiek pedig a Pénzért készítettek egy szar lemezt 20 év után. A MBV 9,1 pontot kapott Pitchforkon, a Pixies 2,5-öt, holott egyik se tesz hozzá semmit az életműhöz, egyszerűen a saját közegükben csináltak ilyet ezek a zenekarok. 7,5 és 5,5 lett volna igazságos.

Míg a Pixiesnek 20 évet kellett várnia az előítéletekre, addig a Tankcsapda nagyjából 20, de inkább több éve él velük együtt. Nem is tudom, talán a '80-as évek hagyatéka, hogy aki rockzenével sikeres, azzal komoly gond van. Szinte minden lemezükre megkapták, hogy az utolsó jó, és valahány felállásukra, hogy szintén az volt az utolsó jó. Közben mi történt?

A '90-es évekbe a punk- és a Motörhead-féle sodró hard rockkal érkező Tankcsapda a Nirvanától a poppunkig és a nu-metálig minden itthon népszerű rockzenei fejleményből magára szedte mindazt, amiről úgy érezte, illik hozzá. Nagyjából a 2001-es Agyarországra ki is alakult a klasszikus Tankcsapda-lemezformula, ami azóta nem is sokat változott. Közben Magyarországon egyedül kiépítettek maguknak egy működő, alternatív piacot, töretlenül készítik az új lemezeket és folyamatosan koncerteznek mindenhol, ahol van egy klubnyi magyar. Az elmúlt tizenöt évben azonban a három legjobb dolog, ami a zenekarral történt, az, hogy írtak egy csomó, valószínűtlenül jó poppunk-számot, hagyták, hogy a frusztrált nagyközönség őket oltogatva bohócot csináljon magából, és végül az, ahogy most visszaköpnek.

Egy-egy sorban már korábban is érződött a Lukácsban lévő tüske, ami tényleg jobban fájhat neki, mint a mindenható kormány vagy a nyomornegyedek bűzében fázó háromévesek. Aztán tavaly a bibliai párhuzamokat okosan forgató, még békés Jóképűvel eljutott az utolsó szintre, ahol már semmi más nincs hátra, csak a főellenség.

"Az mondjon rólam ítéletet, akihez
Senki még soha hozzá nem ért,
Aki mindenkit tényleg ugyanúgy szeret és
Aki Mindenkinek megbocsát mindenért"

Az új évezred Tankcsapdájának ugyanis ez az örökké elégedetlen kánon az igazi kihívása, ez Lukács Laci nagy poptörténeti harca, az ő disznófejű nagyura. Olyan ez neki, mint Sennának Prost vagy újabban Gyurcsánynak Orbán. Egyszerűen ez a heroikus harc a Tankcsapda lényege, ami után talán nincs is tovább. Ez a szélesvásznú, szélgépekkel kontúrozott, megosztó blockbuster, ami annyira ritka nálunk, hogy nem tudom nem szeretni és nem élvezni.

Fotó: Dublin, 2013 (tankcsapda.com)