Na de énekelt-e? Bementem a henteshez, nem néztem az árat, csak kértem 4 szelet “jó, de nem a legdrágább” steaket. Aztán kiderült, hogy nem kapok vissza semmit a tízezresből. Így legalább letesztelhettem, megéri-e ilyen drágán húst venni.

A csajom játékfilmet forgat Enyedi Ildikóval, és egész nap egy sötét stúdióban kell kuksolnia, csak kora este szoktunk kis időre találkozni, ezért hazafelé menet kitaláltam, hogy összedobok valami gyors, de klassz vacsorát. Halas ilyenkor már nem nagyon van nyitva, de a Nagycsarnok előtt motorozva eszembe jutott, miért ne legyen steak, azt még krumplipürével és sült hagymával együtt is megcsinálom húsz perc alatt. Ezért megálltam és leszaladtam az alagsori henteshez. Ahol nem néztem se árat, se semmit, csak elhadartam a szakembernek, hogy finom, jó ár-érték arányú steaket keresek, nem akarok méregdrágát, de azért legyen jobbfajta. Mire kapásból mondta, hogy itt van ez a príma, érlelt argentin, ez az, amit keresek. Kértem négy szeletet, becsomagolta, mérlegre dobta, közben odaadtam egy tízezrest, aztán pár másodperc alatt realizáltam, hogy nem kapok vissza semmit.

Advertisement

Nem vagyok spúr, ételre végképp soha nem sajnáltam a pénzt, de egy pillanatra azért mellbe vágott, hogy annyit fizettem 4 szelet húsért, amennyiért pár hete tök jó kis japán pergetőbotot vettem a Borisznak. Aztán vállat vontam, hogy legalább le tudom teszteltni, tényleg jobb-e a tízezres steak a négyezresnél.

Szinte azonnal kiderült, hogy miért éri meg baromi drága alapanyagot venni. Én aztán igazán szeretek főzni, foglalkozom is a dologgal, vannak szakácskönyveim, rendszeresen olvasok blogposztokat, de egész úton hazafelé nem szoktam pár darab húsról képzelegni. Bezzeg most! Ahogy hazaértem, azonnal kicsomagoltam, aztán lelkesen fogdostam, simogattam, szagolgattam. Ha nem jön haza a család, lehet, el is fajulnak a dolgok, így kénytelenek voltunk megmaradni konszolidált keretek között.

Bár most sem hiszem, hogy létezhet barátság ember és hússzelet között.

Ha négyezret fizetek, csak négy bordós színű hússzeletet látok a konyhaszigeten feküdni. Így viszont a mélybordó transzcendens árnyalatai játszottak a zsír fehér erezetétől kavargó felületen, ami az Élő és a Holt, a Volt és a Nincs metszéspontjában ragyogott, mint valami pogány Oltáriszentség.

Vagy egy ilyen újfajta, hússzínű tízezres.

A sütésig hátralévő percek egyszerűen megfizethetetlenek voltak. Szagolgattam, gusztáltam, nézegettem őket: a négy húsdarab olyan lehengerlő összművészeti élményt nyújtott, hogy ha jelen van egy Wagner-opera, sírva kér bocsánatot. Ekkor jöttem rá, hogy a tízezres steaknél egy jobb van, vagyis kettő: a százezres és az egymilliós steak.

Advertisement

Az élvezet önfeledt percei után jött az ehhez képest prózai lecsengetés, vagyis maga a vacsora.

Az argentin elithús tényleg irtó finom volt. Zamatos, áradó, lágy ízek, semmi darabosság, semmi zavar, csak a vegytiszta húsorgia. Olyan lé szivárgott belőle, hogy jobb volt, mint egy órás munkával előállított különleges mártás. De az az igazság, hogy ez a része ANNYIVAL azért nem volt jobb egy átlagos steakhez képest. Rettentő finom volt, az igaz, de egy normális bélszín is nagyon finom. Az előzményekkel együtt viszont nem is kérdés, hogy megérte.

A dolgok végül is itt is fejben dőlnek el. Mint a kommentátorok szerint a focipályán.