Milyen az, amikor valakinek alkoholista az apja és tönkreteszi az egész család életét? Milyen az apánk halálát kivánni? Miért ne igyunk annyit? Onceasoroksari elmeséli.

Ha ismersz olyan, aki most csúszik bele a piálásba, küldd tovább neki. Az eredeti poszt itt olvasható.

kibaszott újtunbli

Bede múltkori kérdésére, hogy mikor jött el az a pillanat az életedben, mikor először láttad, hogy valaki teljesen reménytelen: tizenöt lehettem, és az apám volt az az ember.

Apai dédapám béres volt a Horthy-korszakban, volt tíz gyereke, ivott mint a kefekötő, végül mikor megunta a kilátástalan nyomort, felment a padlásra és felakasztotta magát. A tíz közül az egyik gyerek, apai nagyapám feljött Pestre, rendőr lett belőle. Ötvenhatban megsérült, utána már csak őrszolgálatra osztották be. Valamikor a hatvanas évek végén egy télen bevittek egy prostit a rendőrségre, nagyapám volt az őr, a csaj könyörgött neki, hogy a harisnyáját hadd tartsa meg, mert hideg van a zárkában. Megengedte, reggelre a nő ott lógott a rácsról. Nagyapámat leszerelték, ő is már csak az ivással foglalkozott ezek után, napi egy üveg kommersz barack, aztán hetvenkettőben egy nap ő is megunta az egészet, felment a padlásra és felakasztotta magát.

Apám egész életemben ivott, eleinte csak kicsit, aztán sokat, sör-unikum kombókat számolatlanul. Bántani sose bántott senkit, inkább olyan szomorú részeg volt, hazajött, ledöglött a kanapéra, elaludt a tv előtt ruhában, kész, másnap ugyanez.

Gyerekkoromban gyakran elvitt engem is, kaptam egy kólát vagy valami hasonlót, beleitta magát az orromba az a fura savanyú szag. Nem is szeretem az ilyen szagú kocsmákat azóta sem. A tinédzserkorom viszont azzal telt, hogy persze eleve lázadtam, mint minden tinédzser, plusz megvetettem, lenéztem, gyűlöltem őt azért, amivé lett: az én valaha okos és nagy apám most egy tehetetlen roncs, aki munkahelyről munkahelyre bukdácsol, aztán már azt se, csak elissza a rokkantnyugdíját, amit akkoriban mindenki elintézett, mert ez volt a norma.

Inkább azt akartam, hogy meghaljon. Minél előbb, annál jobb. Legyünk túl rajta, más már úgyse lesz ebből. Terveket szövögettem, hogy hogyan segítsek neki. Kikötöm az övét és fának megyek az autóval. Vagy megmérgezem. Leszúrom. Agyonverem. Szerencsére ezek mind csak tervek maradtak és szerencsére akkor még nem adták a Breaking Bad-et.

Egyetlen alkalommal bántott bárkit is, az én voltam, tizenkilenc évesen, beszóltam neki valamit, erre felkapta nagyanyám botját és kijelentette, hogy agyonver. Vagyis inkább artikulálatlanul üvöltötte. Nem maradtam adósa, elvettem tőle a botot, a többire nem nagyon emlékszem. Eltört a jobb kezem, nem tudom, hogy attól-e, mikor kivédtem apám ütését, vagy attól, hogy aztán ütöttem-vágtam amíg anyám le nem szedett róla sírva. Csepeli kórház, röntgen, gipsz, az orvost kivéve mindenkinek azt hazudtam, hogy elestem és úgy tört el. Fogalmam sincs, hogy elhitték-e. Most már nem is érdekel.

Elváltak végre a szüleim, elköltöztünk anyámmal, szerencsére volt hova, volt egy kis lakásunk a Dessewffy utcában. Apai nagyanyámat nagyon kemény döntés volt otthagyni, de minden héten látogattuk őket, vagyis főleg anyám, én menekültem az egésztől, ritkábban jártam. Huszonegy voltam, mikor nagyanyám stroke-ot kapott. Kórházba vittük, mikor először megszólalt, engem hiányolt, nem nagyon hitte el, hogy látogatási tilalom van az influenzajárvány miatt. Aztán egyszercsak meghalt, ott a kórházban.

Apám sem húzta sokkal tovább. Ha lehet, még jobban belehúzott, befogadott mindenféle hasonló arcokat albérlőnek, abból tartotta fenn az életmódját. Negyvennyolc volt, de simán kinézett hetvennyolcnak. Remegett keze-lába, mosdatlan volt, igénytelen, kicsit beszámíthatatlan, ekkor már tényleg egy roncs. Szakállat növesztett, olyat, mint ami nekem volt akkor. Rám akart hasonlítani, én meg írtóztam tőle. Egyszer csak jött egy telefon egy szomszédtól, apám albérlője telefonált, hogy jöjjünk, mert baj van. Hát baj az tényleg volt, apám ott feküdt kicsavarodva a nappaliban egy kibaszott nagy vértócsa közepén, félig a kanapén, félig a földön. Azt a szagot, vér és szar keveréke, sosem felejtem el. Brutális kínokat élhetett át, a lakásban mindenhol vérnyomok, kapcsolókon, kilincseken, csapokon, a vécében. A boncolás szerint felrobbant a mája. Szerintem meg már nem is volt neki olyan. A ház kitakarítása, hogy el tudjuk adni, hát az egy külön sztori.

Ennek idén lesz tizenöt éve. Ha megnézek régi fotókat magamról, gyerekkoromban egy visszafogott de azért mosolygós kiscsávó voltam, viszont tinédzserkoromtól kezdve minden képen olyan fejem van, mint a hazatért katonáknak. Vannak jobb szakaszok, de szerintem sosem lesz vége. A huszas éveim elején szénné szívtam magam, reggel felkelés után tekertem, délben tekertem, délután tekertem, este tekertem, aztán jött két baleset, ami után a barátaim tényleg azt hitték, hogy teljesen megőrültem, és inkább véget vetettem az egésznek. Hét éve lenyomtam egy kétszázötven órás önismereti csoportot, jobban voltam éveken át. Megházasodtam, született egy lányom, minden fényes volt. Aztán lett egy brutálisan stresszes munkám meg még egy lányom, és a kettő együtt már sok volt. Megesett, hogy bántottam a gyerekeimet. Semmi maradandó, és már nem is emlegetik szerencsére. Amikor emlegették, hát az szívettépő volt. Csapkodtam ajtókat is, törtem össze tárgyakat, üvöltöztem. Összevesztem a legjobb barátommal, aki a tanúm volt az esküvőmön, és annak ellenére, hogy együtt dolgozunk, két éven át nem is szóltunk egymáshoz. PTSD.

A klinikai depresszió olyan, hogy minden nap, a legkisebb ingerre is reális opció az, hogy inkább kiugorj a hatodikról. Két éve megint terápiába járok, ezúttal egyénibe, akut terápiának indult, de most már egyre inkább önismeret. Egy éve gyógyszert szedek, talán már nem sokáig, talán életem végéig. Itt már mindenki felhúzza a szemöldökét, de pont ez a része nem nagyon érdekel amúgy, jobban vagyok tőle és segít haladni a terápiámmal is. Egy éve tart az enyhülés a barátommal. Talán már sosem lesz ugyanolyan, mint régen, de legalább beszélünk. Egy éve elköltöztem a családomtól, kivettem egy lakást nem túl messze, és vannak nálam is a gyerekek azért. Sokkal jobb a kapcsolatunk, mint előtte.

Ne igyatok. Vagy ne annyit. Vagy ne annyiszor. Mert nem csak magatokkal basztok ki