Komló a komlónak nem vájja ki a szemét

Ennek a posztnak eredetileg az lett volna a címe, hogy Komlót komlóval, de aztán beugrott ez a hülyeség, és nem tudtam szabadulni tőle. Tartalmilag az történt, hogy összekóstoltunk vasárnap néhány ilyen elmárkásodott magyar kézműves terméket másmilyenekkel, és ez jó volt.

Ott látható a felhozatal a fotográfián, nem néznek ki rosszul így egymás mellett, ugye? Megfigyelhető vizuálisan az is, hogy megteremtettük a magyaroknak a kontextust, de szigorúan úgy, hogy a komló mint összetevő nagyon fontos szerephez jusson végig.

Mielőtt magunkhoz vettük volna őket, lesétáltunk a Rómaira, a Fellinibe strandfílingért és egy pohár Premium Pilsért – finom, és igaz, amit az előző, szőrmentén ide vágó poszthoz kommenteltetek, hogy elég lassú ott a sor –, aztán visszasétáltunk és belevágtunk.

Nem akarom bő lére engedni a sztorit, amit a sörözésről, a sörökről úgy általában gondolok mostanában, azt ebben a münchenes-világosos posztban megírtam. Abból érthető meg az is, hogy miért virít a fenti mezőnyben a Schneider Weisse Tap 5. Úgy került ide egyébként fizikailag, hogy Palack szomszéd a hozsannázásom hatására vásárolt belőle a Csakajósörben, és hozott egy palackkal nekem is, áldassék a neve.

Igazából arra voltam kíváncsi, hogy azok a magyar kisfőzdék, amik egyre markánsabb szeletet hasítanak ki maguknak a köztudatban, hogyan viselkednek egy ilyen odafigyelős adjusztáció alkalmából. Ezt nem úgy kell elképzelni, mint egy profi sör- vagy borkóstolást, egyszerűen csak kibontottuk és megiszogattuk őket egymás után, és közben dicsérgettük a javát, na jó, mindegyiket, mert panaszra semmi okunk nem volt.

Kitaláltam mellesleg egy szuper módszert az ideális minőségisör-hőmérséklet beállítására. Két üveggel veszek mindegyikből, az egyiket beteszem a hűtőbe, a másikat nem, és amikor rájuk kerül a sor, egalizálom őket a megfelelő poharakban. Teljesen tuti megoldás. Hiszen nem győzöm hangsúlyozni századszor is: a jéghideg sör merénylet az élvezetek ellen!

Ugyanakkor: a Pilsner Urquell még egy ilyen csapatban is faszán működött, szépen hozta azt a kis friss-üde csehes kesernyésséget. Örökös kedvencem, a Fóti Zwickl ezzel szemben máskor mindig meggyőzőbben teljesített – szólóban könnyebb neki –, most éreztem benne egy kis édeskés felhangot, ezáltal nem aratott osztatlan elismerést berkeimben.

A skót Brewdog Punk IPA-ját lassan már tiszteletbeli magyarnak is tekinthetném, annyiszor és annyi helyen találkoztam vele az elmúlt hónapokban. Szeretem, hogy nemcsak anyag, hanem könnyedség is van benne. A rozsnyói Kaltenecker legjobb cucca a Távoli Galaxis, eggyel merészebb versenyző, mint a skót, sűrűbb, öblösebb nála. A kiskunhalasi Hopfanatic Nohoplimitje az a sör, amit jobb híján megosztónak is lehet nevezni. Abban már annyi komló van – ötféle!, orgia! –, hogy ember legyen a talpán, aki nem érzi eszement módon keserűnek. Én ember vagyok a talpamon!

Ezzel együtt szerintem nemcsak a múltkori mundér becsületének megőrzése érdekében mondom, hanem komolyan, őszintén, hogy a Schneider tényleg jó helyen volt a legvégén. Nemcsak, mert grandiózus matéria és mert 8 fölötti – a Nohoplimithez hasonlóan – az alkoholja, hanem azért is, mert végtelenül komplex és kifinomult.

Hogy mi ebből a tanulság? Semmi különös, túl azon, hogy csak jót igyatok, mert van.

Így. És igenis, tudtam mértéket tartani. Hiszen megígértem!