​A melegek, hála istennek, még élvezik a házasodást

Sose voltam olyan jó lagziban, mint amilyen Nick Dentoné és Derrence Washingtoné volt a Central Parkban. Az esemény egyes részleteire ködösen emlékszem, de egy következtetést le tudtam vonni: a házasság intézményét az menthetné meg, ha betiltanák a heteró esküvőket.

Először is hadd ábrándítsam ki azt a több tucat barátomat, aki mind arra kért, hogy a South Park-kitaláló Matt Stone minden lépését és szavát figyeljem a lagziban. Olyan jó volt ugyanis a buli, hogy mire odáig jutottam volna, hogy megkeressem Stone-t – vagyis túl voltunk a szertartáson, a kerti italozáson, a vacsorán és a beszédeken –, én úgy berúgtam, mint Észak-Amerika legnagyobb, de a piát legendásan rosszul álló macskaféléje, a puma. Talán ezért, talán az őrült jól kinéző és annál is jobban rázó férfiak és nők miatt, de magába szippantott a táncparkett, és nem eresztett, míg át nem gomolyogtunk a Természettudományi Múzeum kertjének túlvégében álló planetáriumba, hogy az előadás végén egy hang közölje, az ünnepeltek közben leléptek, és vége a bulinak.

​A melegek, hála istennek, még élvezik a házasodást

Bár ez volt életem első melegesküvője, ráadásul a világ egyik leghíresebb múzeumában, ami a világ egyik leghíresebb parkjában áll New York közepén, ennél a ténynél sokkal jobban izgatott, hogy milyen lesz az amerikai sajtóban általában gépembernek, szívtelen szörnyetegnek, cinikus manipulátornak – vagy e három keverékének – ábrázolt Gawker-birodalom- és Cink-tulajdonos Nick Denton érzelmes szerepben, illetve, hogy milyen frakkban bulizni. A két válasz: irtó megható és csodálatos.

(Korai disclaimer: Nick irtó régi barátom, még a kilencvenes évek legelejéről, amikor blogmogullá válása előtt Financial Times-tudósító volt Budapesten.)

Egészen sok esküvőn jártam életemben, és mindegyik más okból emlékezetes. Az egyik azért, mert dugtam (mínusz fél pont, hogy azzal a lánnyal, akivel érkeztem), a másik azért, mert ott ettem életemben először kézzel tekert csigatésztát, a harmadik, mert a Tisza ártere felé döcögő hosszú, fehér limuzinban majdnem megfulladtam az Indiából egy ember gyomrában becsempészett, csarasz nevű hasisféle füstjétől, a negyedik, mert rosszul emlékeztem, hogy mit mondott a vőlegény a szerb esküvőn követendő szokásokról, és a templom felé menet minden felém kínált borospoharat látványosan fenékig ürítettem, pedig, mint utóbb kiderült, pont az lett volna a lényeg, hogy csak bele kellett volna kortyolni mindegyikbe, majd továbbadni, hogy érezzük a testvériséget. Jó, hogy meg nem lincseltek, ráadásul nekem kellett ezek után felolvasnom a szentleckét, pedig állni is alig bírtam.

De egyik esküvő sem azért emlékezetes, mert a téma az lett volna, hogy a résztvevők mennyire szeretik egymást.

Kezdem az elejéről.

A bulizás már hónapokkal korábban elkezdődött, akkor, amikor megérkeztek a meghívók, és kiderült, hogy van dress code, méghozzá "black tie", vagyis kötelező a szmoking.

​A melegek, hála istennek, még élvezik a házasodást

Mint minden egészséges ember, én is világ életemben gyűlöltem a formális ünnepi viselet gondolatát is, ennek megfelelően soha nem volt rajtam ilyesmi. Ezért először megijedtem, hogy a rémület helyét hamarosan átvegye a rettegés. Honnan szerzek én ilyet? És ha már jelmezt húzok, milyen legyen? Vegyek vagy béreljek? Ha nem rám szabják, nem úgy fogok kinézni, mint egy kimosakodott Csongrád megyei kiskirály a vadászbálon?

Mint kiderült, minden meghívott, New York-i vagy budapesti, ugyanezeken törte a fejét, elkezdtek pörögni a kölcsönzőcímek és szabónevek, és pár napon belül kiderült, hogy már a felkészülés is remek közös buli. Már majdnem megbarátkoztam a 170 dolláros New York-i szmokingbérlés gondolatával, amikor Imola elvitt Kemenesi Tünde divattervező műhelyébe, akivel forgatásokon szokott együtt dolgozni. Kemenesi kirakott elém legalább egy tucatnyi szmokingot, a konzervatív feketétéktől az aszimmetrikus, bőrberakásos, lakossági pophegedűs fazonokig. Először is rettentően elszomorodtam, amikor rájöttem, hogy a szmoking egy sima zakó, ízléstelenül csillogó selyem hajtókával és oldalt csíkos nadrággal. Ugyanis titkon pingvinfarokban reménykedtem. És a mesternő ekkor előhúzott egy igazi frakkot, hogy műveletlen tuskóként lássam a különbséget.

Textilfélével ilyen hamar még nem estem szerelembe. Lázár Giovanni dzsigolósan rám mosolygott, és miközben a pezsgőspohárról visszaverődő fény aranyosan megcsillant beolajozott haján, ő finoman megharapta az egymilliárd eurónyi EU-támogatástól érzékien megduzzadt alsó ajkát, betöltötte a gyémántsörétet, majd szíven lőtt egy fácánozó puskával.

​A melegek, hála istennek, még élvezik a házasodást

Minden egyes perc kidobott idő, amit egy férfi nem frakkban tölt. A frakk maga a boldogság. Mi lehet jobb, mint hogy az embernek kétoldalt lobogó pingvinfarka van, ami a legkisebb szökellésre lelkes csapkodásba kezd? Hát semmi. És még csak nem is kényelmetlen, amitól a legjobban tartottam.

Imola Je Suis Belle Dalmától kapott kölcsön egy dögösen zöldes ruhát, és már meg is volt a felszerelésünk.

​A melegek, hála istennek, még élvezik a házasodást

Az előbulik végtelennek tűnő sorának is vége szakadt egyszer, és eljött a szombat. Úgy képzeltem, hogy öltözködés közben a Nagy Világháló segítségével 3 perc alatt megtanulok csokornyakkendőt kötni. Dráma esetére volt nálam egy előkötött fekete, azon kívül egy klasszikus fekete és egy fehér modell. Ha már frakkot húztam, az utóbbit akartam magamra csomózni. De elég hamar kiderült, hogy időzavarban csokornyakkendő-kötést tanulni reménytelenebb, mint egy kizárólag Orbán-beszédekből tájékozódó fideszesnek elmagyarázni, hogy a liberális demokráciának igazából nincs vége a világban. Így szégyenszemre maradtam a gumis fazonnál, de ez pont addig zavart, amíg oda nem értünk a múzeumhoz.

​A melegek, hála istennek, még élvezik a házasodást

Itt egészen hamar szembesülnöm kellett azzal, hogy a melegesküvők – ez legalábbis egészen biztosan – tök másról szólnak, mint a heterók hasonló nevű eseményei. Még csak nem is azért, mert itt mindkét fél hevesen könnyezve érkezett meg a pódiumra. Ez bárki heteróval is előfordulhat, akinek eszébe jutnak az ültetett vacsora költségei, vagy az, hogy meg kellett hívni azokat a tetves Jenőéket is. De hogy utána tényleg ne essen szó másról, mint hogy a felek mennyire szeretik egymást és milyen eufórikusan boldogok, hogy összeházasodhatnak, hát ez egészen esküvőhöz nem illő dolog volt.

​A melegek, hála istennek, még élvezik a házasodást

Voltak virágoslányok, koszorúsfiúk, barátok olvastak föl idézeteket, megemlékeztek a kedves halottakról, akik már nem lehetnek itt, az anyakönyvvezető – egyben az ifjú pár analitikusa – remekül ötvözte a fennköltséget a feszültségoldó humorral, de a szertartás legjobb része az volt, amikor a vőlegények egymásnak mondtak beszédet. Derrence még énekelt is, mesterien vegyítve a szerelmi vallomást a Beyoncé-idézettel és a vicces trágársággal, Nick pedig élete legjobb szövegét mondta el, amit addig bírtam könnyek nélkül, míg azt nem mondta, hogy "arra mindig számítottam, hogy sikeres leszek, de arra soha, hogy boldog is". Ekkor rövid időre csatlakoztam Derrence környékemen ülő nagynénijeihez, de szerencsére hamar össze tudtam szedni magam. Az se lett volna baj, ha nem, hiszen frakkban sírni igazán király dolog.

Kiskoromtól kezdve ministráltam, rengeteg fajta szertartáson vettem részt, aztán egy barátom révén évekig lógtam színházakban, de ilyen rendesen kidolgozott katarzist egyik helyen se nagyon éltem át.

​A melegek, hála istennek, még élvezik a házasodást

A szertartás után kitódultunk a kertbe iszogatni, utána jött a vacsora a beszédekkel. Az amerikai érzelmesség csapott össze a brit humorral, az eredmény mindenkinek tökéletes döntetlen lett. És utána jött a tánc, amitől rengeteget vártam, de ennek ellenére elállt tőle a lélegzetem.

Hogyan rezeghet ütemre egy olyan tömeg, aminek az egyik fele mindkét nembeli feketékből, egy másik fele pedig melegekből áll, és Beyoncé-típusú zenét játszanak neki? Hát még sokkal úgyabbul, ahogy képzeltem volna. A dolog nem bénító, hanem felszabadító hatású volt, amiben némi része lehetett az addigra elfogyasztott 8-17 gintonicnak is. Mivel csípőrázásban mindenki annyira jó volt, én a funkciótlan ugrándozást választottam, Imola és a frakkom nagy örömére.

​A melegek, hála istennek, még élvezik a házasodást

A vége pedig úgy volt kitalálva, mint egy profi stadionkoncert levezetése. Szóltak, hogy kezdődik a vetítés a planetáriumban, áttódultunk, hátradőltünk, lelkesen bámultuk a bolygókat, hogy – ahogy már mondtam – a végén a hangosbemondó közölje, az ifjú pár közben távozott, és vége a bulinak.

​A melegek, hála istennek, még élvezik a házasodást

Utána elugrottunk Heather, a Gawker-jogász háztetőbulijába, aztán fél négy felé hazatámolyogtunk.

Én bárhol szeretek meghatódni, de ilyen érzelmes eseményen még soha életemben nem jártam. Az külön vicces, hogy Nick, ha hihetünk a sajtónak, hivatalosan a világ online médiapiacának legszívtelebb gépcápája. De ki olyan hülye, hogy higgyen a sajtónak?

(A fotókat a színes kivételével Victor Jeffreys készítette, a vidám bajszos fickó nagy hajjal)