A SOTE Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Klinikáján már tesztelik a szuggesztiós technikákat és a hipnózist. Hétfő délelőtt tartottak belőle egy olyan bemutatót, amitől a nevetségesen cinikus vastagbőröm is borsódzani kezdett.

Majdnem minden reggel az MR2-vel ébresztem magam, és nem azért, mert annyira szeretem hallgatni a nagyon zenéket, hanem mert általában rövid idő alatt annyira idegesítő lesz, hogy inkább felpattanok az ágyból és lódulok kávét főzni. Ha jól értettem félálomban, ma sorozatnap van a rádióban, úgyhogy az első zene, amit szeptember 2-án hallottam, az a Vészhelyzet főcímzenéje volt, teljes hosszában. Tudtátok például, hogy van benne egy tök nevetséges szaxofonszóló? Én ma reggelig egyáltalán nem tudtam. De azt sem, hogy - figyelem, mesteri átkötés! - Magyarországon elkezdtek kísérleteket végezni különbözö szuggesztiós technikákkal a SOTE intenzív osztályán. A sajtóanyag szerint két technikát is alkalmaztak, egyiknél magnóról játszottak megnyugtató szavakat a betegnek, máskor pedig élőben tették ugyanezt. Az eredmények szerint gyorsabb lett a gyógyulás, kevesebb lett a betegek gyógyszerigénye és jobban hajlandóak voltak együttműködni. Ezt az eljárást mutatták be a sajtónak hétfőn, pontosabban azt, hogy néz ki, amikor kedves szavakat mondunk egy olyan betegnek, aki egyáltalán nem tud magáról. A látvány és a hangulat annyira megdöbbentő volt, hogy arról majd később.

Előbb betereltek minket Gál János irodájába. Gál az Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Klinika igazgatója és a SOTE rektorhelyettese, és egy otthonokba járó Zepter-árus lendületével próbálta nekünk elmagyarázni, hogy a hipnózis és a hasonló technikák lesznek azok, amik a XXI. században gyökerestől fogják felforgatni az orvoslást. Működött egyébként. Gál meg van győződve arról, hogy ez járható út lesz az aneszteziológiában, de folyamatosan hangsúlyozta, hogy nyitottság kell hozzá a betegtől, a hozzátartozóktól és az orvosoktól is. Aztán az igazgató úr robbantotta a bombát és megkérdezte a sajtót, hogy szerintünk mennyi az átlagos várható élettartam egy aneszteziológus orvosnak.

A válasz 48 év.

Gál János volt a Budapesten megrendezett Hipnózis az Orvoslásban Nemzetközi Konferencia egyik főszervezője és nagy vehemenciával beszélt egy olyan orvos résztvevőről, aki életében már 9.000 hipnózist végzett. Ilyen Magyarországon egyelőre nincsen, de Gál célja, hogy legyen.

Advertisement

Az igazgató úr elmondta, hogy természetesen a hipnózist és a szuggesztiót csak és kizárólag képzett orvosok végezhetik, mindkét területhez kötelező az orvosi, pszichológusi vagy fogorvosi diploma. Azt is elmondta, hogy akárcsak az altatás vagy érzéstelenítés esetében, ezt az eljárást sem lehet mindenkinél elvégezni. De Gál meggyőződése, hogy ahogy egyre jobban kiderül, több betegség is pszichoszomatikus (mint a lisztérzékenység, vagy az allergia), úgy lesz egyre fontosabb a pozitívabb hozzáállás a beteghez és úgy kap majd egyre nagyobb szerepet a gondolatok hatása a szervezetre.

Oké, ez mind az unalmas, elméleti felvezetés volt ahhoz, ami ezután következik.

A sajtó bevonul az intenzív osztályra, ahol pontosan úgy érzem magam, mint egy újságíró a kórház legfontosabb pontjában: láb alatt. Az előző csoport éppen interjút készít Varga Katalinnal, a hipnózis konferencia másik szervezőjével, a Magyar Hipnózis Egyesület elnökével. Már nem férek be a raktárba, ahol éppen az ATV kamerás riportere gyömöszöli Vargát arról, hogy mennyiben lehet megkülönböztetni a szuggesztiót a kuruzslástól, varázslástól, úgyhogy annyira nem is bánom. Ott ácsorgok a raktár bejáratában, nézem az olyan feliratú dobozokat, mint a beszélő shiley, dräger párásító, filózok azon, hogy vajon milyen lehet a fekete farkas fecskendő, mi lehet az a mellkas drain és hogy adnék-e majd a gyerekem kezébe egy EKG-tappancsot. Varga befejezi az interjúkat, úgyhogy bemegyünk az intenzív forgalmas előteréből az osztályba, ahol sorban feküdnek az eszméletlen, mozgásképtelen betegek.

Varga Katalin odahajol egy lélegeztetőgépen tartott, magáról nem tudó idős nénihez. A néni géppel lélegzik, tüdőgyulladása van, hasfájása, kórházba úgy került, hogy elesett. Varga gyengéden megérinti a karját és a következőket suttogja neki nagyon halkan, nagyon közelről:

megnézzük mi lehet a hasfájás oka...

látom nagyon jó a pihenés a nagy nyüzsgés ellenére…

itt feltöltődhet, segíthet a gyógyuláshoz

meg is fog lepődni, hogy egyre jobban esik majd

ha belülről így érzi, kívülről is így fogja

el fogják távolítani a csövet a szájából, majd akkor lélegezhet magától

majd köhögjön sokat, hogy a lélegeztetéssel felgyülemlet váladékot tisztítsa

Itt már mindenkinek az útjában állunk, az orvosok sorban állnak mögöttünk, úgyhogy sarkon fordulunk és kimegyünk az intenzívről.

Advertisement

Nem könnyű, mert lúdbőröztem attól, amit láttam. Nem, nem éledt fel a néni, nem nyitotta ki a szemét és nem tépte ki az összes csövet és drótot magából, nem pattant ki és nem mondta azt, hogy ő most azonnal elhagyja a kórházat. Egy jottányit sem mozdult meg közben. És most sajnálom, hogy kicsit Reader’s Digestbe váltok át, de látva ezt a szegény nénit, akiből annyi szerkezet áll ki, mint egy sci-fi képregényben, akiről tudja a fene, hogy érzékel-e bármit a körülötte történő világból, leül egy empatikus ember és kedves dolgokat súg a fülébe, én attól elérzékenyültem.

Egyáltalán nem értek az orvostudományhoz, nem tudom, hogyan gyógyítanak meg valakit, akit ennyi sérülés és betegség sújt egyszerre, nem tudom, milyen gyógyszereket adnak neki, mennyit kell benn feküdnie, mennyi idő múlva fog meggyógyulni. De elképzelem azt, hogy ha bármit megért akár tudat alatt abból, hogy mégha kicsit steril és személytelen mondatokkal, de valaki gyógyulásra bíztatja, akkor azzal is ugyanúgy lehet támogatni a felépülésben, mintha egy újabb fémtűt szúrnának bele. Ha igaz, amit Gál mondott, és már miért ne lenne igaz, és tényleg ez lesz a nagy váltás az új évszázad orvoslásában, akkor én azt csak támogatni tudom.

Címlap: Kovács Attila – Semmelweis Egyetem

Fotók: Klág Dávid / Cink.hu