Az a helyzet, hogy viszonylag sok kamaszkönyvet olvasok, ez a feleségem miatt van, aki könyvtáros, ráadásul iskolában, úgyhogy ilyenek is előkerülnek rendszeresen – meg sok minden más is természetesen. Én pedig azt fogyasztom többnyire, amit a kezembe nyom.

Ebből következik, hogy az elmúlt néhány évben olyan – mint közben kiderült, roppant fontosnak tartott, sőt nagyon népszerű – dolgok is jártak a szemem előtt, mint Janne Teller: Semmi, Stephen Chbosky: Egy különc srác feljegyzései vagy Wolfgang Herrndorf: Csikk c. művei. Elég jól tudom ezek miatt, hogy az ilyen kamaszirodalom nemhogy nem pusztult ki, hanem egyenesen él és virágzik. Azzal viszont sokkal kevésbé vagyok tisztában, hogy maguk az érintettek, miszerint a tinédzserek széles tömegei hogyan vélekednek erről. Másfelől az is igaz, hogy az én gyerekkoromban sem olvasta el mindenki a világ- és a magyar irodalom vonatkozó remekeit, ellenkezőleg, nagyon kevesen találkoztunk velük.

Advertisement

Mindegy, hagyjuk az öreges okoskodást, amiről mesélni akartam, az csak az, hogy John Green: Csillagainkban a hiba c. alkotása is be lett nekem ajánlva, még valamikor tavaly nyáron, de azt mondtam erre, hogy tessék engem békén hagyni, anélkül is elég ingatag a lelki világom, hogy rákos gyerekek haldoklásával és első-utolsó szerelmekkel foglalkozzam 300 oldalon keresztül. Egyéb se hiányzik, tényleg.

Csakhogy az idén jött a film (valami mindig jön, film a Chboskyból is lett, egész jó, a Teller-könyvből meg pl. színházi előadás van Budapesten), amit megtekintett a család (én elzárkóztam), és utána még általánosabb lett a rajongás, olvasásokat, újraolvasásokat hozott, és alaposan kiterjedt. Azt mondták, nem úgy van az, ahogy sejteni vélem, hogy ez egy bánatos-érzelgős betegségkönyv lenne, hanem egészen máshogy van, olvassam csak el.

Hát jó, hajlottam meg érveik súlya alatt.

Be kell vallanom, töredelmesen, hogy jó, hogy meghajlottam. A Csillagainkban a hiba egy nagyon – vagy legalábbis éppen eléggé – egészséges könyv, aminek ugyan súlyosan rákos tinédzserek a főszereplői, és természetesen szerelmet is tartalmaz, ám szerintem sokkal közelebb áll Sylvia Plath: Üvegbura vagy J. D. Salinger: Zabhegyező c. alkotásaihoz, mint ahhoz a híres Love Story c. filmhez, amihez állandóan hasonlítgatni szokták.

Advertisement

Nem-nem, ez a könyv legjobb pillanataiban egyáltalán nem arról szól, hogy jaj istenem, az élet mindjárt véget ér, hanem éppen ellenkezőleg: arról szól, hogy az élet még tart.

Erre utaltam, amikor azt írtam bele ennek a posztnak a címébe, amit beleírtam. Van a Csillagainkban a hibában fájdalom és félelem is – nem elkenve, nem is túlnaturalizálva, nem is túlromantizálva, viszonylag szikáran –, az élet járulékos költségeiként mintegy, szerintem simán átjön, hogy John Green tudta, hogy miről ír.

Elmorfondírozgattam menet közben és utána is azon – ha valami ekkora bestseller, nem lehet nem morfondírozni ilyesmin –, hogy van-e a könyvben csalás vagy gyávaság, hogy túl vannak-e óvatoskodva a dolgok. Végül arra kellett jutnom magammal, hogy nincsenek ilyenek, minden rendben van. A lektűrhatáron egyensúlyoz John Green néha, de nem esik le. Azért nem, mert friss, szellemes és okos. Lehet, hogy nem kerül be a legnagyobbak – a fentebb említett klasszikusok – közé, de annyi baj legyen: írt egy érzékeny, érdekes és szép könyvet, és ez egyáltalán nem kevés.

Olvassatok mindennap!