Nincs most jobb érzelmi hullámvasút az évszázad üstökösénél

Végtelen szomorússággal a szívemben feküdtem le tegnap éjjel, miután saját szememmel néztem végig a potenciálisan az évszázad üstökösének kikiáltott ISON kétségtelen megsemmisülését a Nap koronájában.

Igazi felemelő és megrendítő világfaluélmény volt csütörtök délután és este internetezők tízezreivel együtt szorítani a 2012 szeptemberében felfedezett üstökösért, hogy túlélje a Nap körüli kézifékes fordulót, hogy aztán december első heteiben elkápráztassa a csillagos égbolt rajongóit az északi féltekén. Ahogy közeledett az este, a Twitteren másodpercenként tucatjával születtek a #ISON bejegyzések, Google+-on együtt lógtak NASA tudósok műkedvelő csillagászokkal, a NASA és ESA szerverei nyöszörögtek a rendkívüli terhelés alatt.

Én személy szerint külön böngészőfülön futtattam a cometison2013.co.uk napközelség-számlálóját, miközben egy másikon folyamatosan frissítettem a SOHO napszonda két fő kamerájának (LASCO C2 és C3) adatait. Itt egy kompozit kép, amikor még minden rendben volt:

Nincs most jobb érzelmi hullámvasút az évszázad üstökösénél

Magyar idő szerint fél nyolc körül, amikor az 1,2 millió km/órás sebességgel (mindblown.gif) száguldó ISON-nak már csak pár perce volt hátra a Naphoz legközelebbi pont eléréséig, beütött, amitől mindenki tartott, amire lehetett számítani is, de mindenki bízott benne, hogy hátha mégse következik be: az ISON gyakorlatilag elenyészett a frissen befutott képek tanúsága szerint. Valahogy így:

Nincs most jobb érzelmi hullámvasút az évszázad üstökösénél

Tisztán kivehető volt, ahogy az üstökös magja (a legfényesebb zóna a fenti animáción) semmivé válik a kíméletlen napsugárzásban. Döbbenten, már-már könnyekkel küszködve meredtem a monitorra. Nekem már kész terveim voltak december első napjaira, heteire. Meg akartam mutatni két kislányomnak Az Üstököst, biztos voltam benne, hogy meghatározó élmény lesz nekik is a rendkívüli égi jelenség. Annyira akartam, hogy legyen egy minden földi gyalázatosságot fölülíró kozmikus látványosság így karácsony előtt nem sokkal.

Egyre növekvő keserűséggel frissítettem a feedeket, a tudósok twitjeikben egyre inkább közös nevezőre jutottak abban, hogy igen, ennyi volt, az ISON-nak vége. Teljesen lelombozódva léptem ki az iroda ajtaján este kilenc körül.

Reggel, még mindig csüggedten nézem a híreket, átfutom a Twittert, NASA, ESA, CSA, JAXA stb, mi van? Hogy mi? Hogy reménysugár? Hogy valami mégis van? És igen, mostanra minden tegnap esti sommás megállapítás érvényét veszítette, a SOHO friss felvételein megjelent valami, valami, amire már senki sem számított:

Nincs most jobb érzelmi hullámvasút az évszázad üstökösénél

Megbabonáz ez a transzcendesen tökéletes ív, ami kirajzolódik a SOHO képein.

A csillagászok, asztrofizikusok jelenleg is gőzerővel elemzik a folyamatosan beérkező adatokat, amik alapján úgy tűnik, hogy az üstökös egy valamekkora darabja valahogy túlélte a Nappal való közeli találkozót (ne feledjük: az ISON egy átmérőnyire járt közel központi csillagunkhoz).

Nincs most jobb érzelmi hullámvasút az évszázad üstökösénél

Ha van olyan hogy stílusos visszatérés, akkor ez az. Legyen bárhogyan is, nálam ezzel megérdemelten elnyerte az ISON az évszázad üstököse díjat. Még akkor is ha bebizonyosodik, hogy csak némi elhanyagolható méretű maradvány, pár apróbb összetapadt törmelék folytatja ideig óráig útját az űrben, még akkor is ha jottányit sem láthatunk majd belőle az esti égbolton.

És a legszebb az egészben, hogy bármi lehet. Jöhet egy újabb lejtő, vagy egy meglepetésszerű csúcs. Szívem mélyén természetesen bízom benne, hogy szép végjátékkal suhan majd el bolygónk mellett az üstökös, ami megtréfálta a komplett tudóstársadalmat.

Szép volt, ISON, és hajrá, veled vagyunk!