Amikor elmegyünk valahova, eszünk is. Nem otthonról hozott sertésmájkrémet, és ha van csepp eszünk, nem is turistabolondítót. Ez meg egyéni: ha szláv országokban járok, régi ízeket keresek, persze nem baj, ha csak a karakter hasonló, de a minőség jobb, mint régen.

Igazi csúcsétteremben még nem fordultunk elő – mármint fine diningos helyen, ami dettó van Minszkben –, de az alatta lévő szinteket bejártuk. Ma reggel pl. a jégkorong-vb-s fanzóna utcai árusainál táplálkoztunk, fejenként két dollárért, és nem is esett rosszul a hússal töltött olágyi. Ez ilyen burgonyás kelt-sült lepény – hülye vagyok, elfelejtettem megörökíteni –, hasonlít a pirozskira, csak más. Készítik édesre is, olyankor tejföllel, dzsemmel indokolt enni.

A tegnapi reggelit egy Lido nevű helyen abszolváltuk, nagyobbacska önkiszolgáló étterem ez, nívós, népszerű és nem is nagyon olcsó, brutális választékkal, adnak hideget-meleget százfélét, a süteményektől pláne kettéáll az ember füle. Mondjuk a szláv süteménykultúra eleve ott van a spiccen, ezt az én mákos-mandulás pitém is bebizonyította, de az előtte bevitt szelgy pod subojtól – heringsaláta céklával-krumplival – sem kellett idegenkednem egyáltalán. Ez ilyen:

A lényeg mindazonáltal a buli, a sör és a többi. Azt találtuk ki péntek este – a vb-n szünnap volt –, hogy megpróbálunk biztosra menni. Kiválasztottuk a város tripadvisoros éllovasát, megnéztük a honlapját – tényleg, ezt már a kis beharangozómban is felvillantottam szőrmentén –, aztán hirtelen ötlettől vezérelve előre asztalt foglaltunk. Nem volt hülyeség: hiába szerettünk volna duplázni ma este, a BL-döntő miatt hoppon maradtunk.

Hát ez a Gvozgy tényleg bárhol lehetne – már ami a színvonalát illeti –, de a minszkiségét sem titkolja, a szlávos-fehéroroszos-hokis jegyek ügyesen illeszkednek a pubos alapokba.

A minta nyilván szerény, úgyhogy a messzemenő következtetések levonásától óvakodnék, ezzel együtt úgy tűnt, sokkal kevésbé ereszd el a hajamat jelleggel alkoholizálnak a kedves emberek, mint mondjuk Moszkvában vagy Helsinkiben, a jókedv átütő volt, a holtrészegek száma azonban a nulla felé konvergált, így mi sem rúgtunk be, mert minek.

A nemzetközi sörválasztékot azért leteszteltük a tőlünk telhető legnagyobb alapossággal:

Ettünk is nyilván, nem tipikus fehérorosz dolgokat, bár ezek a savanyúk jellemzőek:

Hanem főként ilyen világkonyhás húsokat (részben beleettünk, mire fénykép lett, bocs):

És a sztékemet nem sütötték túl. Utána jöhetett a tánc:

Na jó, csak vicceltem, nem álltunk be csapatni, csak a kanyaron túli teremből hallgattuk a zenekart, ahogy belevágnak a húrokba, és eljátszanak mindent, ami eszükbe jut, a múltkori fehérorosz popzenétől a Brat 2 főcímzenéjén át az Another Brick In The Wallig.

Arról egyébként volt már szó, hogy milyen könnyű milliomosnak lenni ebben az országban? Ráadásul elégedett milliomosnak?

(1 dollár 10 000 rubel, 180 dollárból ettünk jót és ittunk éppen eleget hárman.)

Fotók: Halász Zoltán