Mellbevágó gerinctelen-kornukópia fogadja Csedzsun, Dél-Korea nagy vulkáni szigetén, a tengerparti vacsorára beeső haspókot. Alámerültünk a pazar, fortyogó lében és azonosítottuk a fajokat, még frissiben, még csilis-csigaszagú ujjakkal.

Advertisement

Másodszor járok Szongszan Ilcsulbongban, a Csedzsu keleti csücskéből kinyúló vulkáni henger alatti, azonos nevű faluban, így célirányosan, konkrétan az autóból kiugorva és rohanva tudtam beszaladni a special seafood hot pot névre hallgató halászlét kínáló parti étterem ajtaján és gyorsan kirendelni belőle záróra előtt három adaggal, hozzá még egy nagy grillezett makrélát és egy üveg szodzsut, a koreai gabonapárlatot. Az ajtót viszonylag nehéz volt kinyitni, mert épp akkora vihar van a Kelet-kínai tengeren, hogy az étterem melletti vendégház padlásának, ahol ezt záróra után gépelem, minden rése és eresztéke visít a széltől, a hullámok pedig időnként gond nélkül átviszik a tengerparti sziklákat. A tengerparti sziklák, lévén ez Csedzsu, hatalmas, fűrészes szélű lávatömbök. A kocsi még megvan. Valami nagy fehér Hyundai.

A Szongszan Ilcsulbong felülről

Advertisement

Pár ezer éve tört ki itt, a sekély tengerben, a sziget egészét adó Halla tűzhányó egy parazitakúpja, ami dolga végeztével 180 méter magas, tökéletes tufahengert hagyott a tengerben, ez a Szongszan Ilcsulbong. A henger oldalában, egy koromfekete homokú öbölben halásznak csigát, rákot, polipot, hínárt a henjók, Korea szabadtüdős halásznői, szomszédos öbölbeli bázisuk mellett pedig van egy étterem, melynek utcai akváriumába dobnak időnként egy-egy adagot a zsákmányból. Ebben az étteremben zabáltam épp degeszre magam puhatestűekkel, ízeltlábúakkal és halakkal.

A feketekagylók közt itt-ott kilógó zöld héjak a szamárfülcsigák

Hot pot néven több kelet-ázsiai konyha is készít ételt, a csedzsui abban különbözik, hogy a forró, fűszeres lébe már a konyhán beledobálják a műsoros részt, mindenki kap egy saját tálat készen, amiből már csak ki kell ennie a fogást. A lében újhagyma, zöldpaprika, tofu van, meg biztos még ez-az, amiről fogalmam nincs; a benne úszó állatvilág pedig annyira friss, hogy a krémjét adó szamárfülcsigák még élnek, a kedves vásárlónak kell a tálaláskor menekülni próbáló állatokat a vastag falú kerámiaedényben fortyogó lébe húsos résszel lefelé fordítani, majd 2–3 percig úgy hagyni, amíg megfőnek. Az öcsém, aki nem evett még ilyet, ettől teljesen kész volt – azt sem fogadta el érvként, hogy a disznók és a császárhús között is van az élet kontinuumának egy hasonlóan könyörtelen megszakítása –, rutinos csigahóhérként én már csak blazírtan forgattam szegény, rendkívül finom párákat az ízletes katlanba, arra gondolva, hogy hát amit a henjók kiszednek a tengerből, az élve úgysem kerül oda vissza soha.

Nem lenne persze koreai étterem a Szongszan Ilcsulbong-i halászléző, ha nem kerülne a főfogás mellé tucatnyi kisebb-nagyobb tál finomság. Kaptunk őrült finom, sörtésztában sült krumplit; kaptunk a makréla mellé még két nyílforma sült halat; kaptunk az általában nyers halhoz felszolgált, citromos aromájú salátalevélből néhány, valami szószban talán blansírozott darabot; kaptunk egy tál elég markáns kínaikelkimcsit; kaptunk brokkolit, aszaltszilva-befőttet; kaptunk pusztító, de valahol mégis mámorító halkimcsit; kaptunk tintahaltintás, vadrizzsel kevert illatos, édes, koreai rizst; kaptunk a szintén a szabadtüdős halásznők gyűjtötte vastag, roppanós hínárt. Ezek mind köretek, ha elfogynak, hoznak belőlük még. Nagyon kevés pénzért szodzsut is, abból is a csak Csedzsun kapható Hallaszan márkájút, ami a sziget egészét adó tűzhányóról kapta a nevét, és a legjobb a műfajban. Tegnap egyébként megmásztuk – a tűzhányót, nem a szodzsut –, 1950 méterével Dél-Korea plafonja, egyik komoly szent hegye, egyben több száz kilométeres körzetben a legmagasabb dolog, így elég sajátos időjárása tud lenni, láttam már ott bódító tátrai napsütést és viharos felhőszakadást is; meg nagy, acélkék-zöldes, koromfekete varjakat a kráter peremén.

Minden halásznőnek van egy narancssárga bólyája, arról lóg egy szák, amibe a zsákmányt gyűjti

Advertisement

Sponsored

Jó tíz percig nem lehet a csedzsui halászléhez nyúlni, akkora a forróság a kerámiaedényben. Utána viszont érdemes. Már csak azért is, mert hiába ismerős állat a feketekagyló, itt annyira friss, hogy egészen más íze van, mint az otthon beszerezhető legjobbnak is, édes-sós, tengerízű, elektromos. A szamárfülcsigák ekkorra már megfőttek, úgy kell elbánni velük, mint különösen nagy, különösen izmos osztrigákkal, a csiga talpát le kell fejteni a héjról, majd egyben bekapni, de az osztrigával ellentétben érdemes alaposan szétrágni a frissen elpusztult testet. Mámorítóan komplex, feszes, édes, kesernyés, sós, fűszeres, elképesztő ízük van, az életemben eddig tizenkettőhöz volt szerencsém és még mindig ugyanúgy, becsukott szemmel révedezve tudom csak megenni őket. Ezek a kívül smaragdzöld, belül szivárványszínű tengeri csigák adják Csedzsu halásznőinek fő megélhetését: a világ tengeriherkentyűileg ínyenc pontjain a szamárfülcsiga nehezen beszerezhető, méregdrága finomságnak számít, így aztán még itt a szigeten se olcsó, ahol csendes napokon zsákszámra hozzák fel őket a Szongszan Ilcsulbong mellől, a sekély tengerből.

A feketekagylók és a szamárfülcsigák alatt jó tucatnyi szívkagyló és halikra adja a középső réteget, alatta némi rendszertani ugrással méretes tigrisrákok és egy hatalmas tarisznyarák fele található. Itt érthető meg – ahol ezek az állatok a lébe kerülés előtt akváriumban élnek – a tengerben élő ízeltlábúak fogyasztásának mámora, a rákhús drogszerűsége. A friss rák édes. Andalítóan, ropogósan, vajpuhán és vaníliásan édes, semmi köze semmi más ízhez, és ez az íz szállíthatatlan és reprodukálhatatlan, és ehhez az ízhez nemcsak tengerpart és rákállomány kell, hanem konyhai kultúra is, ami tud bánni az élő tengeri állattal, és tudja, hogy ezeket az étel kirendeléséig virgonc egészségben kell tartani, különben az egésznek semmi értelme nincs. Úgyhogy ilyen soha az életben nem lesz otthon. Ami talán nem is baj, mert a világ tengerparti népei épp elegen vannak ahhoz, hogy záros határidőn belül kizabáljanak a tengerből minden vadállatot, ami él és mozog, semmi szükség még több millió magyar tengerérzésére.

Másodszor járok Szongszan Ilcsulbongban, harmadszor tudtam beszaladni a special seafood hot pot névre hallgató halászlét kínáló parti étterem ajtaján, harmadszor tántorogtam ki onnan degeszre zabálva. Nem mondom, hogy nem feszélyez. Hogy tízezer kilométert utazok ezért buszon, vonaton, repülőn, hajón, kocsiban. Hogy pontosan mennyi van ezekből a csigákból és kagylókból és rákokból és lábasfejűekből és halakból még itt, a világ legsűrűbben lakott, zavartalanul halászható, a tengeri herkentyűkre legnagyobb étvágyú vidékén. Hogy vajon tudom erre azt mondani, hogy nekem ez már megvolt és elég volt, vagy újra és újra és újra el kell majd ide jönnöm, ha megtehetem, és újabb és újabb szamárfülcsigákat kell majd élve a forró levesbe forgatnom, és ezt mivel magyarázom, a csillapíthatatlan étvággyal?

A franc tudja. Azt viszont tudom, hogy a csedzsui halászlé a világ egyik nagy zabálása. Aki szereti a hasát és a világnak erre a részére sodorja az érdeklődése, a munkája vagy a családja, ki ne hagyja, amíg adnak belőle.