Az első zenekar, amit nem sokéves késéssel szerettem meg. És mutasson már valaki olyan együttest az elmúlt bő húsz évből, amely ekkora és ilyen jó, tényleges slágereket írt volna, ennyire különböző stílusokban, mint a Blur!

Bevezető

A Blur lett az első kedvenc olyan, mint zenekarom. Valamiért úgy alakult, hogy elég sokáig csak régebbi zenéket hallgattam – gyerekként főleg hatvanas évekbelieket, később a punk és a new wave került a látókörömbe. MTV-t és Super Channelt ugyan rendszeresen néztem 15 éves koromtól kezdve, tetszett is ez-az, de annyira sosem, hogy teljes lemezeket szerezzek meg tőlük. Röhejes, de a Blur végül azért törhette át ezt a falat elsőként, mert azt olvastam, hogy olyan, mint a Madness, a Kinks, a Smiths és egyéb korábbi zenekarok, amiket szerettem. Később aztán kiderült az is, hogy a saját jogán is lehet szeretni ezt a zenekart.

Advertisement

Amikor felpattantam a szekérre, az épp az Oasisszel vetélkedő The Great Escape lemez idejére esett, és ugyan ismertem már egy-két számot előtte is, ez a lemez lett a beavatásom 1996 tavaszán (ezt már egy újdonsült egyetemi havertől kaptam kölcsön, akivel azóta is jóban vagyunk). Nem sokkal utána a Petőfi Rádió leadta a Blur teljes, két évvel azelőtti Glastonbury-koncertjét, ezzel végképp meg voltam véve, és a következő évben megjelent címnélküli albumot már rajongóként vártam. Akkor már több kortárs zenekart is hallgattam, melyekhez kétségtelenül a Blur nyitotta ki a kaput – azt elég helyesen mértem fel, hogy az összes korabeli brit gitárzenekar közül a Blur a nyerő. Nem utáltam én még az Oasist sem, de szerintem nem nagyon lehet vita, hogy melyikük volt az érdekesebb, sokoldalúbb és szórakoztatóbb zenekar.

Aztán a Blur egyre elborultabb lemezekkel jelentkezett, és szép lassan más újabb kedvencek is megelőzték, de a végső csapást a rajongásomra a gitáros Graham Coxon kirúgása jelentette: az ő hiányában már az utolsó album se tudott igazán érdekelni, főleg, hogy nem is nagyon tetszett. Damon Albarn dolgaira persze odafigyeltem később is, de a Gorillazt inkább csak egy-két szám erejéig sikerült megszeretnem, és Coxonnak is csak egy szólóalbuma volt, amit igazán bírtam, a kétezres évek már egyáltalán nem ezekről az emberekről szólt nálam. Az újjáalakulás azért megmozgatott, bár meg kell mondjam, olyan nagy revelációt nem okozott, amikor a 2013-as Sziget-koncert előtt végighallgattam a Blur-albumokat, valahogy olyan érzés volt, mintha már unalomig ismerném őket úgyis, hogy évek óta nem hallottam egyiket sem. Ez nem tudom, miért pont a Blurrel volt így, de kicsit fura meglepett, mindenesetre a koncert azért nagy élmény volt, és most az új lemez is egész jó, nem érzem feleslegesnek, ellentétben a Pixies visszatérésével. Csak az az idő már elmúlt, amikor a Blur annyira fontos volt nekem.

Kik ezek?

A négytagú zenekart eredetileg Seymour néven alakította két gyerekkori barát, Damon Albarn és Graham Coxon 1988 végén Londonban, de rövidesen Blur lett belőlük. Tagja lett még a zenekarnak az el-ké-pesz-tő-en jó pasi basszgitáros, Alex James, és a semennyire sem jó pasi dobos, Dave Rowntree. A következő évtizednek már az egyik legígéretesebb új zenekarként vágtak neki, de akkor még nem volt könnyű eldönteni, hogy azért népszerűek-e, mert helyes srácok, vagy mert tényleg jók. Az első lemez eléggé bele is simult az akkori baggy/shoegaze vonalba, viszont aztán a zenekar (nem utoljára) újra kitalálja magát, és hirtelen a jellegzetesen brit pophagyományokhoz visszanyúló új zenekarok élcsoportjában találják magukat.

Az ún. britpop (ami a közhiedelemmel ellentétben nem egy zenei stílus neve) az évtized közepére ér a csúcsra, és a korszak egyik legsikeresebb zenekara a harmadik album, a Parklife sikerének köszönhetően a Blur lesz, amely egy évvel később aztán rá kell, hogy jöjjön, középosztálybeli, artszkúlos, londoni zenekarként esélyük sincs a bunkó északi tömegeket egy zászló alá egyesítő Oasisszel szemben. Ismét jön tehát az újratervezés, melynek eredményeként 97-ben egy sérült, disszonáns és hangsúlyozottan amerikai hatásokat mutató Blur tér vissza, és valószínűleg Albarnékat lepi meg a legjobban, hogy pont a Song 2 lett az a daluk, amiről a következő generációk is ismerik majd a zenekart. Albarn közben magánéleti válságba kerül, még a heroinra is rákap, és a két évvel későbbi 13 még sokkal sötétebb és kísérletibb hatású album lesz, de arra azért figyelnek, hogy sláger is maradjon rajta.

Advertisement

Aztán jönnek a már említett belső feszültségek, és a 2003-as Think Tank már gyakorlatilag Albarn lemeze a Blur ritmusszekciójával, és logikus is, hogy utána az együttes feloszlik. Hat évvel később állnak össze újra, immár Coxonnal, és aztán a spóradikus koncertekből rendes turné, majd új lemez is lesz idén tavaszra. Hiába aratott közben Albarn elképesztő sikereket a Gorillazzal, azért nyilvánvaló, hogy az ő szíve valójában ebben a zenekarban van, és ez a zenekar jelentősebb is, mint a neves művészekkel kollaboráló rajzfilmprojektje.

Miért?

Azt tehát már írtam, hogy engem miért kezdett érdekelni a Blur, de hogy mi volt az, amitől horogra is akadtam? Hát leginkább az, hogy mertek viccesek és szórakoztatóak lenni, miközben a kilencvenes évek brit alternatív nagyságairól általában elmondható a Radioheadtől a Massive Attackig, hogy végtelenül depresszívek voltak, még ha utólag gondtalannak és vidámnak is érezzük azt a korszakot. És bár a Blurben is mindig megvolt a hajlam a melankóliára, azért a Girls & Boys, a Parklife vagy a Country House mind felszabadult, életigenlő bulislágerek voltak, és azt az időszakot mutatják be, amikor még utoljára uralkodott az optimizmus a Thatcher-korszakot nehezen kiheverő Nagy-Britanniában. És szerencsére ezt a képességét a zenekar még az elborultabb lemezein sem veszítette el, valamelyest mindegyiken megtartották a játékos, bulizós oldalukat is.

Amikor az ún. britpop korszakról esik szó, rendszerint hülyegyerekfrizurás kóklerekkel szokás ezt azonosítani, akik jobb híján a Beatles hagyatékát fosztogatják. Voltak zenekarok, amelyekre ez igaz is lehet, de a Blurtől ennél semmi sem állt távolabb. Még a britpop-fázisát élő Blur bármelyik akkori lemezén is több dallam vagy ötlet volt ezeknek az együtteseknek a teljes karrierjénél, Albarnék viszont bármikor képesek voltak újítani, és ebben senki sem tudott velük lépést tartani a kollégák közül, beleértve az Oasist, a Pulpot vagy a Suede-et is. Legalább két éles (és még több kevésbé radikális) váltás figyelhető meg csak a 90-es évekbeli pályájukon is, amelyeket erőlködés nélkül képesek voltak végigvinni, miközben a többiek képtelenek voltak egyről a kettőre jutni.

A Blur mellesleg nemcsak abban nőtt a kortársai fölé, hogy Albarn személyében egy elképesztően jó dalszerzője volt, hanem nagyszerű munkakapcsolatot is épített ki a szobazseni Coxonnal, akivel pont sikerült megtartani az egyensúlyt: ő hozta a kísérleti elemeket, Albarn pedig a popérzékenységet (legalábbis nagyrészt így lehetett). A ritmusszekció ezt tökéletesen kiszolgálta, de amikor véletlenül James énekelt, az is eléggé rendben volt. Az pedig biztos, hogy ilyen eklektikus zenei világot kevesen hoztak össze: az épp divatos indierockos klisékkel induló zenekar tíz év alatt felsorolhatatlanul sokféle hatást épített be a zenéjébe, miközben azért az a bizonyos saját karakter is végig megmaradt.

Három érv

Popscene (1992)

Bár szerintem az első Blur-lemezen is voltak jó számok (főleg a There Is No Other Way), a Popscene-re szokás úgy hivatkozni, mint a dalra, amellyel a Blur végre megtalálta a saját hangját a sok ugyanolyan bilifrizurás, gitárfüggönyös zenekar között. Pedig a kislemez annak idején bukás volt, mégis megmaradt közönségkedvenc dalnak, ami nem csoda, hiszen lendületes és tényleg szuper szám. A dinamikus basszus, a Teardrop Explodest idéző fúvósszekció és az egész számot átható energia mind-mind egy óriási WIN, és igazán kár, hogy a Szigeten pont ezt hagyták ki a setlistből (a turné többi helyszínén általában lenyomták).

Yuko and Hiro (1995)

Ez a túlzás nélkül szívfájdítóan szép és szomorú szám csak egy súlytalan lábjegyzet a Blur-életműben: egy japán házaspárról vagy szerelmespárról szól, akik sose látják egymást, mert folyton dolgozniuk kell. Tudni lehet, hogy Albarn saját élményei ihlették az akkori barátnőjével, az Elasticában zenélő Justine Frischmann-nel, akivel alig látták egymást a folyamatos turnék miatt. De igazából mindegy is, mi ihlette, számomra ez a szimpla kis dalocska a legszebb, amit Albarn valaha is írt.

Death of a Party (1997)

Olvastam valahol egyszer egy kicsit gúnyolódó megjegyzést, mely szerint Damon Albarn legszívesebben az egész karrierjét a Specials Ghost Town című száma újraírásával töltötte volna, ami nyilván túlzás, de sok dalában fel lehet ismerni az elemeket, akár a Blur-, akár a Gorillaz- vagy éppen a The Good, The Bad and The Queen-korszakát nézzük. Ilyen volt a Great Escape-lemezen a Fade Away, és ilyen a címnélküli albumról ez a szám is. Van benne valami nyugtalanító, már-már kísérteties atmoszféra, és annak ellenére ez a kedvencem arról a lemezről, hogy fogalmam sincs, miről szól. Viszont tényleg hipnotikus, és ez a verklit idéző billentyűshang még valami kontinentális feelinget is tud csempészni ebbe a brit urbánus nyomorba.