Na, azért Morrisseyt tényleg nem kell már bemutatni, ugye? Sőt, talán az is megvan mindenkinek, hogy mielőtt hülyeségeket beszélő, de szórakoztató öregúr lett belőle, egy olyan együttesben énekelt, amely még az utolsók között tudott tényleg eredeti lenni.

Bevezető

Évek óta nem nagyon jut eszembe Smithst hallgatni – furamód a Morrissey-szólólemezekhez több kedvem van –, de volt idő, amikor tényleg nagyon fontosak voltak nekem azok a lemezek. Elég vicces, hogy először a Kik vannak a Poptarisznyában?, vagy valami hasonló című matricás albumban találkoztam a nevükkel, majd jött a már emlegetett Könnyűzenei lexikon, amiben elhangzott az a csodálatos mondat, mely szerint “Morrisseyben sokan a nyolcvanas évek Jim Morrisonját vélik felfedezni, alighanem alaptalanul”. Ez utóbbit a szerző nyilván negatívumként jegyezte meg, de szerencsére tényleg semmi közös nincs a két énekesben, a hasonló vezetéknevet leszámítva. Az a lexikon akkor múló divathóbortként, a zenei sajtó hadjáratával befuttatott együttesként jellemezte a Smithst, és igencsak meglepődött volna a szerző, ha megtudja, a Smithsről az utókor már a nyolcvanas évek korszakalkotó zenekaraként beszél.

Advertisement

A Smithsszel kapcsolatban közhely, hogy a lúzer, depis tinédzserek zenekara volt, és nem véletlen az sem, hogy évtizedek elteltével már rám sem gyakorol az I Know It’s Over vagy az Unloveable akkora hatást, mint akkor, amikor úgy éreztem (sok millió emberrel egyetemben), hogy ezek a számok konkrétan rólam szólnak. Pedig elsőre még nem nagyon haraptam rá, amikor 16 évesen hallottam a zenekart, viszont két-három évvel később már ronggyá hallgattam a Meat Is Murder/The Queen Is Dead kazettámat. Akkor még nem is nagyon figyeltem a szövegekre, a zene már önmagában nagyon tetszett, de aztán sorban jöttek a magánéleti krízisek (mit jöttek, egy folyamatos krízis volt a kilencvenes évek jókora része!), és hiába gitározott Johnny Marr zseniálisan, egyszerűen muszáj volt odafigyelni Morrissey szövegeire.

Aztán szép lassan leszámoltam a démonjaimmal, vagy hogy szokás ezt mondani, és már ritkábban hallgattam Smithst és a jobb Morrissey-lemezeket, de követtem a pályáját, és nagyon örültem, amikor 2004-ben végre sikeresen tért vissza a hosszabb száműzetésből. A budapesti koncerten természetesen ott voltam, és amikor hazafelé a PeCsa mögött egyszer csak befordult elénk a turnébusza, és megláttam a sziluettjét a sötétített üveg mögött, miközben egy angol csávó valakinek telefonon közvetítette ezt a jelenetet, akkor jó érzés volt rajongónak lenni. Három évvel később Bécsben is láttam, de most már akkor se biztos, hogy megnézném, ha Budapestre jönne megint, ennyi épp elég volt. Az pedig, hogy a Smiths sosem fog újra összeállni, szuper dolog. Itthon annyira nem is magától értetődő, hogy angolszász nyelvterületen mennyire a Smiths a nyolcvanas évek emblematikus zenekara, sokkal inkább, mint mondjuk az itt jóval ismertebb Depeche Mode vagy Cure. És ebben része van annak is, hogy a ’87-ben feloszlott Smithsnek nem is volt alkalma lerombolni a legendáját.

Kik ezek?

Steven Patrick Morrissey és Johnny Marr 1982-ben találkoztak Manchesterben: előbbi egy városszerte hírhedt holdkóros volt, akinek csak egy méltó társ kellett, hogy kihozza belőle a tehetségét. A nyolcvanas évek technológiamániás, eszképista, csillogó-villogó new popjától nagyon különböző Smiths a basszgitáros Andy Rourke-kal és a dobos Mike Joyce-szal lett teljes, és nagyon hamar kiderült, hogy nincs hozzájuk hasonló nemhogy Manchesterben, de az egész világon. Morrissey provokatív és gondolatébresztő szövegei provokatív és gondolatébresztő interjúkkal és fura, nemegyszer bizarr színpadi gesztusokkal társultak, nem csoda, hogy a zenei sajtó is gyorsan rájött, hogy a személyében megtalálta az aranytojást tojó tyúkot.

A Smiths karrierje mégis az elszalasztott lehetőségekről szól, így arról, hogy egy jó szándékú, de bénácska független kiadó próbálta őket futtatni, és hiába volt komoly táboruk, folyamatos nehézségek nehezítették az utat, és ezt nem könnyítették meg a tagok sem. Miközben a ’84 és ’87 közötti albumok mind a brit lista élcsoportjába kerültek, az együttesen belül egyre erősebben jelentkeztek a feszültségek, és végül ezek a feloszlásához vezettek, mielőtt az utolsó lemez megjelent volna. A tagok közül egyedül Morrissey szólókarrierje érdemes említésre, miközben a feloszláskor sokan azt gondolták, Marr nélkül nem sokra viszi majd. Ehhez képest Marr az, akiből sima sessiongitáros lett, Morrissey pedig tovább építgette a saját kultuszát, ami a nyolcvanas évek legvégén talán még erősebben is tombolt, mint a Smiths idején: ez a ’88 karácsonyi, wolverhamptoni koncert méltán legendás emiatt is.

Advertisement

A következő évtized azonban már valóságos hullámvasút a számára, több mélyponttal, és talán a legfájóbb mind közül a per, amit Joyce akaszt Morrissey és Marr nyakába a jogdíjak elosztása miatt, majd meg is nyer. Így egyesül a Smiths a bíróságon, de ezek után már nyilvánvaló, hogy itt nem lesz újra összeállás. Morrissey a kétezres években viszont diadalmasan tér vissza, és akkorra már a Smithsről minden idők egyik legnagyobb jelentőségű brit zenekaraként beszélnek mindenütt, és messze nem csak a britek. A Los Angelesbe, Rómába, majd már nem is tudom követni, hová költöző Morrissey mára az egyik legnagyobb élő popzenei ikon, aki sértett és néha röhejes megnyilvánulásaival mindent megtesz legendája lerombolásáért, de ezzel már elkésett. Bevallom, hogy engem a hülyeségei is inkább szórakoztatnak, semmint bosszantanának.

Miért?

Ahogy azt ez az írás nagyon szépen levezeti, a Smiths az egyik utolsó zenekar, amely még tudott úgy szólni, ahogy előtte senki, és meg nem mondható a zene alapján, hogy Morrissey a New York Dollson, Sandie Shaw-n vagy min nőtt föl. Ebben a zenekarban két rendkívüli tehetség találkozott: Morrissey minden szabályra fittyet hányó énekstílusa Marr ösztönösen zseniális gitárjátékával, és akkor még nem is beszéltünk a szövegekről, meg arról, hogy Rourke és Joyce mennyire tökéletes ritmusszekciót alkotott. Ha meghallasz egy Smiths-számot, egyből tudni fogod, hogy mi szól, még akkor is, ha ki nem állhatod, és ezt az idő előrehaladtával egyre kevesebben mondhatják el magukról.

Morrissey szövegei önálló bekezdést érdemelnek, a műfaj történetében senki más nem tudott ennyire viccesen és ilyen öniróniával énekelni a saját szenvedéseiről, miközben néha bírt torokszorító vagy kivételesen gonosz is lenni. A párkapcsolati szenvedésről szóló szövegei annál is inkább bámulatosak, hogy nagyon sokáig elhitette mindenkivel, hogy cölibátust fogadott, ami nyilván nem igaz, de abban biztos vagyok, hogy élete nagy részét egyedül élte le. Különösen bravúros, hogy a szövegek nagy része abszolút nem kapcsolódik nemekhez, férfiként-nőként pontosan ugyanúgy átérezhetők.

Amit utólag már nehezebb átérezni, hogy annak idején mennyire törekedtek rá, hogy a Smiths tökéletesen különbözzön minden más zenekartól: nemcsak abban, hogy ez a hatvanas éveken és folkon alapuló gitárpop minden volt, csak divatos nem, hanem a gondosan megtervezett lemezborítókban is, rajtuk Morrissey ikonjaival, meg abban is, hogy a válogatás- vagy koncertlemezeknek sem az volt a címük, hogy “Greatest Hits” vagy “Live”, és így tovább. Azóta rengetegen követték a Smithst, kismillió zenekarból hallani ki a hatásukat, mint ahogy számos előadó tett ikonikus régi filmjelenetet a borítóira, de ez a fajta vizuális tudatosság addig nagyon kevés zenekarnak volt sajátja. Ettől persze még lehetett volna a Smiths zenéje kibírhatatlan és öncélú maszatolás, de pont hogy nem volt az.

Három érv

What Difference Does It Make? (1984)

Ez volt a Smiths első slágere, ami a listákon is feltűnt, de szerintem ez talán a legdirektebben ható daluk, aminek az élvezetéhez a legkevésbé kell otthon lenni az életműben. Ez akkor is igaz, ha Morrissey és Marr utólag annyira nem lelkesedik a számért, pedig benne van minden, amiért lehet szeretni őket: egy messziről felismerhető Marr-riff, őrülten biztos ritmusszekció, Morrissey meg ezzel együtt is a hátán viszi ezt a számot is, bónusz a végén a fejhangú visítozás.

I Know It’s Over (1986)

A legteátrálisabb és legdrámaibb Smiths-szám, a legnagyszerűbb lemezükről (The Queen Is Dead). Énekelhetné akár egy ötvenes évekbeli rock and roll tinibálvány is, kivéve, hogy az amerikai rádiók az életben nem játszottak volna le egy olyan számot, amiben arról énekel valaki, hogy hallja a göröngyöket koppanni a feje fölött. Talán egyetlen dal sem testesíti meg ennyire a morrisseyzmust: egyfelől a komikumig fokozza az önsajnálatot, másfelől egyszerre értelmezhető kesergésnek arról, hogy 1.) miért nem találok magamnak senkit, 2.) miért nem vagyok alkalmas arra, hogy bárkivel is együtt legyek. Mert a kettő nagyon nem ugyanaz!

You’re Gonna Need Someone On Your Side (1992)

És legyen itt egy szóló Morrissey is, abból az időszakból, ami talán a legizgalmasabb volt a karrierjében: az első gyengébb lemeze után új kísérőzenekart gyűjtött maga köré, amit ráadásul fiatal, rockabillys arcokból verbuvált, és az egész pályafutása legjobban szóló, legnyersebb, legenergikusabb lemezét eredményezte (Your Arsenal). A nyitószám sose volt sláger, meg sem jelent kislemezen, de annyira dögös, hogy még itt, ezen a kicsit béna stúdiófelvételen is átjön az egész, pedig Morrissey ezzel a csúnya zakóval mindent megtesz, hogy ne így legyen.