Sokáig csak a nerd/geek alapzenekart és az idétlen újhullámosokat látták a Devóban, de azóta kiderült, hogy egy teljes generáció egyik legnagyobb hatású amerikai zenekara.

Szolgálati közlemény

Igyekszem az elején túlesni azoknak az előadóknak a zömén, akiket még az mp3-korszak előtt hallgattam rongyosra, és akkor elsősorban a punk/new wave/posztpunk vonal érdekelt, szóval nagy meglepetésekre senki ne számítson egy darabig. De hát nem is az a sorozat címe, hogy Minden Idők Legjobb Együttesei És Punktum, vagy hogy 100 Bizonyíték Rá Hogy Milyen Széles Látókörű Fazon Is Vagyok Én, ezeket majd 2017-18 tájára tervezem.

Bevezető

Devót is a ’90-ben frissen bevezetett kábeltévéken hallottam először, akkor még volt egy új számuk is, ami annyira nem tetszett. Viszont az évek folyamán beszerzett szakirodalomban olyan tisztelettel beszéltek a Devóról, hogy végül a már említett ismerőstől felvettem az első lemezt, és egy este alatt rajongóvá váltam. Talán a Devo volt az utolsó zenekar, amely egy évnél is tovább a legnagyobb kedvencem tudott maradni, mert aztán besűrűsödött az élet.

Advertisement

Bő egy év alatt beszereztem mindent, ami a Devótól fontos volt, fontolgattam, hogy rendelek a legendás sárga fellépőruhából, és órákat töltöttem a jogi egyetem számítógéptermében az alt.fan.devo levlista olvasásával. Mondani sem kell, ezzel teljesen egyedül voltam, hiszen 1996-97 pont nem a Devóról szólt a zenében – jól meg is lepődtem volna, ha megtudom, tíz évvel később mennyire gyakran hivatkozott és elismert zenekar lesz belőle. Akkor viszont a húgomat igazi csodabogárnak nézték, amikor az egyik kis budapesti lemezboltban Devo-cédét vett nekem karácsonyra.

Aztán egyre kevesebbet rohangáltam már a konyhában a Smart Patrol/Mr. DNA-re, de őszintén örültem neki, hogy a kétezres években végre a jelentőségéhez mérten kezelték a zenekart, amely újjá is alakult, és sokat is turnézott, és ismerek már sokakat, akik szintén rajongók. Én is láthattam őket Angliában egy fesztiválon hat éve, és minden őszülés/pocak dacára egy szuper koncert volt, amit ráadásul egy évvel később követett egy új lemez is, és nekem már innentől minden ráadás tőlük.

Kik ezek?

A Devo a két vezéregyéniség, Mark Mothersbaugh és Gerald Casale körül kialakult laza kollektívaként indult az ohiói Akronban a hetvenes évek elején, majd mindketten beszervezték az egyaránt Bob nevű öccsüket, akik fura módon jobban hasonlítottak egymásra, mint a bátyjaikra, és még a dobosuk is hasonló karakter volt. Létrejött a rocktörténelem első klónozott zenekara, és ki is használták ezt a hasonlóságot: minden egyes albumukhoz új uniformist találtak ki, legyenek azok az első lemez sárga sugárvédelmi egyenruhái vagy a Freedom Of Choice piros energiakupolái.

Advertisement

A zenekart először a new wave lázában égő britek fedezték fel maguknak, első lemezük ott lett sikeres, de aztán az egyre több szintetizátort használó Devo az amerikai új hullám egyik vezető zenekarává vált a sláger Whip Itnek köszönhetően, és a korai MTV is lecsapott rájuk, mint a kevés amerikai zenekar egyikére, akik tisztában voltak a videoklip jelentőségével. A nyolcvanas évek közepére elfogyott a lendület, több lett a kokain, és az együttes szép lassan megszűnt fontosnak lenni, majd fel is oszlott.

Aztán több kortársához hasonlóan visszatért, előbb csak koncertezve, majd jött egy vállalható lemez is. Azóta viszont ketten is meghaltak a nagy felállásból: előbb a dobos Alan Myers, aki már az újjáalakulásban sem vett részt, viszont a tavaly elhunyt Bob 2 Casale nélkül már tényleg nem Devo a Devo, noha még koncerteznek így is.

Miért?

A Devóban talán azt szerettem a legjobban, hogy egy teljes életművet építettek arra, hogy mertek hülyegyerekek maradni. Kicsit talán belemagyarázás, de ami a Madness a briteknél, valami olyasmi volt a Devo az amerikaiaknál, amely egy bizonyos korosztályban mindenkinél betalált, nem véletlenül dolgozott fel Devót a Nirvana, a Soundgarden és a Rage Against The Machine is. A Devo egyszerűen bájosan infantilis volt, és nagyon vicces, de közben okos is.

Az együttes sajátosan a hidegháborús korszak és az egyre jobban elhülyülő fogyasztói társadalom terméke volt, és majdnem annyira volt konceptuális multimédia projekt, mint zenekar: nagy hangsúlyt fektetett a vizuális megjelenésre, saját rendezésű klipekkel, fellépőruhákkal, rövidfilmekkel és saját filozófiával (a de-evolúció elmélete). Ettől még lehetett volna a Devo egy elitista, belterjes vicc is, de pont, hogy nem volt az.

A Devo kreatív tengelyéből Gerald Casale volt a provokatőr és a művészeti vezető, Mark Mothersbaugh viszont egy baromi tehetséges zenész/dalszerző és jó énekes is, aki nem véletlenül írt később filmzenéket Wes Andersonnak és Csupó Gábornak. Bob 1 Mothersbaugh pedig – különösen a korai időszakban – elsőrangú rockgitáros, és ő bizonyította igazán, hogy nem kell ahhoz Kraftwerknek lenni, hogy egy zenekar robotikusnak és gépiesnek tűnjön. A legjobb korszakában (’78-80) a Devo úgy tudott úttörő maradni, hogy közben hibátlan számok tucatjait írta.

Három érv

Uncontrollable Urge (1978)

Az első album (Q: Are We Not Men? A: We Are Devo!) még döntően gitárlemez, a producer Brian Eno futurisztikus zajaival megtámogatva, és semmihez sem hasonlít, ami addig megjelent. Ez a dal például rögtön a kedvencem lett róla, arra pedig csak jóval később jöttem rá, hogy ez valójában egy Led Zeppelin-szám szétszedett és újra összerakott, felturbózott verziója, egy rakás szexuális frusztrációval, energiával és idiotizmussal nyakon öntve. Megcsinálták ezt a Satisfactionnel is, feldolgozásként, az lett a lemez slágere.

Girl U Want (1980)

Amikor először hallottam a Freedom of Choice lemezt, még fogalmam sem volt róla, hogy a Whip It lett róla sláger, és nem ez, jól meg is lepődtem rajta. A Girl U Want ellenállhatatlanul dallamos new wave-sláger, a My Sharona geek és beteljesületlen verziója, amelyben már csak Bob 1 gitárja és Myers dobja maradtak meg a régi garnitúrából, az üres térbe pedig szintik nyomultak. A dal pont tökéletesen egyensúlyoz a szintipop és a rock határán, mint ahogy az egész album, aminek az A-oldalán amúgy nemhogy nincs rossz vagy közepes szám, hanem kimondottan csak jók vannak.

Out of Sync (1982)

’82-re a Devo már mérföldekre volt a régi, bizarr hülyeségekről és mutánsokról éneklő art-pop projekttől, és többé-kevésbé egy jópofa szintipop-zenekar lett belőle – oké, egy valódi dobossal és Bob 1-gyel, de utóbbi ebben a számban pl. nem is játszik. Az Out of Syncből már hiányoznak a fura ritmikai-dalszerkezeti megoldások, amik a korai korszakban annyira jellemzők voltak a Devóra, még csak nem is idétlen, hanem “csak” egy perfekt popszám, amit évekkel később szerettem meg igazán.