Minden idők egyik legnagyobb rockzenekaráról mégis mit lehet még mondani? Talán azt, hogy miért nem a legnagyobb kedvenceim mégsem.

Bevezető

Természetesen szeretem a Clasht, olyannyira, hogy még a hírhedten pocsék albumuk, a Cut The Crap is megvolt kazettán, és még azon is találtam jó számokat. Viszont az utóbbi bő egy évtizedben ők azok, akik a lista eddigi (és sok további) szereplői közül a leginkább kikoptak az életemből, és meg is van az elméletem erről, hogy miért, de ne szaladjunk előre! A Clash is egyike a rocktörténet igazán csak utólag elismert zenekarainak: a folyamat indulása pedig pont egybeesett az én popzenei ébredésemmel, a kilencvenes évek legelejével. Annyit már tudtam addigra, hogy a Clash volt a Sex Pistols mellett az angol punk legfontosabb zenekara, amely aztán a karrierje során ki tudott nőni annyira, hogy még a punktól bevallottan idegenkedő magyar zenei sajtó (lásd Tardos Péter) is kénytelen volt elismerni valamelyest, dalokat azonban csak azt a párat ismertem, amit játszottak néha a Greatest Hitsben az MTV-n.

Advertisement

Aztán jött a Levi’s-reklám, és az újra kiadott Should I Stay Or Should I Go öt évvel a zenekar feloszlása után meghozta a zenekarnak az egyetlen No. 1-ját, a dal pedig ma már ott tart, hogy Gyurcsány Ferenc is ezzel indította DJ-karrierjét nemrég. Akkor viszont még erről semmit nem tudtam, és imponált, hogy egy ilyen szám vezeti a slágerlistát a sok műanyag vacak között (melyek amúgy visszatekintve már nem is tűnnek olyan rossznak), meg is hozva a kedvemet a Clash-hez, de szerettem szépen sorban menni, úgyhogy a 77-es első albummal kezdtem, és nem is hozhattam volna jobb döntést. A cím nélküli első Clash-lemez ugyanis a legjobb punklemez, ami valaha készült, és ugyan Mark Perry legendás kritikáját csak évekkel később olvastam a Szőnyei-könyvben, meg egyébként is nyilván teljesen másról szólt az életem konszolidált gimnazistaként, mint az angol munkásosztályé, de ettől még rövid idő alatt magába szippantott az a lemez. És ez lett a Clash végzete is nálam.

Az az első lemez annyira jó volt ugyanis, hogy ahhoz képest már minden visszalépés volt: a második album közel sem tetszett ennyire, a London Calling pedig eleinte kifejezetten csalódás volt. Az utóbbit később megtanultam szeretni, de míg a Stranglers, a Damned és a többi brit kortárs későbbi lemezeivel nem volt bajom, sőt, néha jobbak is voltak a bemutatkozásnál, addig a Clash későbbi stílusváltásai és kísérletezései ritkán tudtak magukkal ragadni, bármilyen forradalmiak voltak is. Ez nem mond ellent annak, hogy sok későbbi Clash-számot is szeretek, de számomra a punk Clash volt az igazi, csakhogy huszonegy-két évesen már nem jött a libabőr a Janie Jones első taktusai hallatán, és onnantól kezdve már nem voltunk közeli barátok, én meg a Clash. Néha persze jó összefutni, mindig örömmel üdvözöljük egymást, mint egy volt középiskolai haverral, de ennél nem sokkal több. Viszont már csak amiatt az első lemez miatt is itt lenne a helyük a sorozatban.

Kik ezek?

A Clash az épp forrongásnak induló londoni pubrockszíntér zenekaraiból alakult meg 1976-ban, bár a felállás egy darabig igencsak képlékeny volt. A többieknél pár évvel idősebb frontember, Joe Strummer, a szólógitáros Mick Jones és a basszgitáros Paul Simonon mellett az első lemezen még Terry Chimes dobolt, végül Nicky Topper Headon érkezésével alakult ki a klasszikus felállás. A Clash menedzsere, Bernie Rhodes eleve a Sex Pistols vetélytársának szánta a zenekart, amely rövid idő alatt a londoni punkszíntér egyik vezető zenekara is lett, és míg a Pistols szép lassan szétforgácsolódott Malcolm McLaren hülyeségei miatt, addig a kezdeti időkben fontos szerepet játszó Rhodesnak egy idő után jóval kisebb befolyása lett, és talán ez mentette meg a Clasht attól, hogy a Pistols sorsára jusson.

Rhodes és a Clash 78 végén szakítottak, és előbbi nagy bánatára az utóbbi forradalmár rohamcsapatból rendes rockzenekarrá érett: a második Give ‘Em Enough Rope már egy egész konvencionális rocklemez lett a bemutatkozáshoz képest, de az igazi váltás a harmadik London Calling lett, amelyben a címadó számon kívül szinte semmi punkos nem maradt. A dupla albumot azóta már rendszeresen minden idők legjobb rocklemezei között emlegetik, a Clashre pedig felfigyelt a nagyvilág (és főleg Amerika) is, a zenekar pedig egy évvel később még nagyobbat akart dobni, ennek eredménye lett a tripla lemez Sandinista!, amely már azért nem szólt akkorát, viszont volt rajta tényleg minden, raptől a reggae-n, dubon, funkon, soulon, gospelen át a hagyományos rockig. A zenekar azonban hiába dolgozott, mint a barom, és hiába kísérletezett bátran, utolérte őket a végzet, és a nyolcvanas évek elejének színes new pop/újromantikus/szintipop közegében már divatjamúltnak számítottak odahaza.

Advertisement

A zenekar fásult is volt a sok turnézástól, de a nyomás alatt készült Combat Rock mégis sikeres lemez lett, és ott volt még Amerika, amely épp akkor kezdte őket szeretni igazán, ám ettől még sokasodtak a sötét fellegek. A Clash ezért visszafogadta Rhodest, ami ezúttal rossz döntésnek bizonyult, a menedzser gyakorlatilag szétverte az együttest. Utólag Strummer azt mondta, a Combat Rock után egy év szabadságra kellett volna küldeni a zenekart, és akkor minden megoldódott volna, de nem így történt, Rhodes pedig szabad kezet kapott: először a heroinfüggő Headonnak kellett mennie, majd Jonest rúgták ki 83 elején, Rhodes végül McLaren mintájára popsztárságra vágyott, és a Cut The Crap már az ő elképzeléseit tükrözte, olyan is lett. A Clash 86 elején feloszlott, hogy aztán a következő évtizedben már elismerjék, mint a legnagyobbak egyikét, és ha hinni lehet Headonnak, épp tárgyalások folytak arról, hogy a zenekar újra összeálljon, amikor Joe Strummer váratlanul meghalt. Nélküle csak annyi maradt nekünk, hogy Simonont láthattuk a Good, the Bad and the Queen tagjaként a 2007-es Szigeten.

Miért?

Szóval akkor punk. Sosem érdekeltek a külsőségei, én meg aztán végképp sose tekintettem magamra punkként (nem is lett volna miért), de valahogy nyilvánvalónak tűnt gimnazistaként, hogy dacára annak, amit az átlagember gondol a punkokról (színes a hajuk, köpködnek és nem tudnak zenélni), a pop-rockzene evolúciójában ez egy nagyon fontos lépcsőfok volt, és valójában minden, ami azóta jó a zenében, így vagy úgy kapcsolódik hozzá. Nyilván 91-ben már nem tűnhetett olyan forradalminak a 77-es angol punk, de mégis simán az első Clash-lemez hatása alá tudtam kerülni, és csak röhögni tudtam azokon, akik szerint a punkzenészek “nem tudnak zenélni”. Ezen a bizonyos első lemezen gyors, magával ragadó és perfekt dalok váltják egymást, amelyekben megvan valami a hatvanas évek spontaneitásából, viszont sokkal arrogánsabb és bunkóbb annál, csak pont annyira, amennyire kell (ellentétben mondjuk az Exploiteddel).

Ennek egyáltalán nem mond ellent az, hogy a Clash tagjai később rengeteget fejlődtek, meg hogy Headon személyében lett egy képzett dobosuk: ha folyamatosan az első lemezt csinálták volna meg újra és újra, ők lettek volna a tehetségesebb UK Subs, a Clash viszont talán a legjobb példa volt a punk által felszabadított pozitív energiákra. Közmondásos, hogy 77-ben Strummer még arról énekelt, hogy “no Elvis, Beatles and the Rolling Stones”, miközben a későbbi pályafutásuk pont a pop-rocktörténelem beható ismeretéről és szeretetéről tanúskodik, sőt, a többi kolléga közül a Clash nyúlt a legtöbbször az 50-es, 60-as évekhez. Ezt még akkor is muszáj elismerni, ha szerintem a London Calling egy nagyon kicsit túlértékelt, a Sandinista!-ból pedig egy szuper lemez lehetne, ha a dalok felét-kétharmadát lett volna szívük lehagyni róla. Viszont azok közé tartozom, akik szeretik az állítólag túl populáris Combat Rockot.

Mára már kevesen kérdőjelezik meg, hogy a Clash a legnagyobb rockzenekarok egyike volt: aránylag rövid karrierje alatt nemcsak rengeteg stílust művelt úgy, ahogy előtte senki, illetve nemcsak a kérlelhetetlen, meg nem alkuvó zenekarok mintapéldánya lett, hanem nagyon tehetséges tagjai is voltak. Strummer fröcsögő énekstílusa mondjuk engem néha zavar valamiért, de ettől még jézusom, mekkora király volt, még ha Jones dalait sokszor jobban is szeretem. Az igazán nagy együttesekhez hasonlóan a ritmusszekció is több volt szimpla alapozásnál: Simonon egy igazi ikon volt, amellett, hogy jó számokat is énekelt, míg Headon a korszak talán legjobb dobosa volt, aki szintén énekel is pár dalt. A Clashnél pontosan létrejött az a megbonthatatlan egyensúly, amitől együttes egy együttes, és ezért volt kár hagyni, hogy Bernie Rhodes belebarmoljon az egészbe: onnantól, hogy kirúgta Headont, már vége is volt a zenekarnak. És mindig is szimpatikus volt, ha egy zenekar nem egy vagy esetleg két ember plusz a kísérőzenészek, hanem négy teljes értékű tag, és a Clashnél nem sok jobb példa akad erre.

Három érv

What’s My Name? (1977)

Az egyik legrövidebb szám arról a bizonyos első lemezről: nincs két perc, de egy másodperccel se kellene, hogy hosszabb legyen. Ennek még társszerzője az a Keith Levene, aki a legkorábbi időkben gitározott a zenekarban, később pedig a Public Image Ltd-ben is játszott, de ez mindegy is. Minden tökéletes benne: az azonnal a közepébe vágó intró, az imádnivalóan primitív dobolás, az óóó-óóó vokálok, Strummer agresszív éneke, a kétségbeesetten ismételgetett refrén. Még most is el lehet képzelni, milyen sokk lehetett ezt először hallani akkor, 77-ben.

Stay Free (1978)

A következő lemezről pont a lekerekített spontaneitást hiányoltam: a Give ‘Em Enough Rope érezhetően sokkal több tökölés és erőlködés eredménye, mint az első volt, viszont legalább előhozza a Clashre korábban nem jellemző dallamos, sőt, pátoszos oldalt. Ezt a dalt a popérzékeny Jones énekli, és hiába a nosztalgikus hangvétel, tök jól áll annak a zenekarnak, amely addig a hátrafelé tekintés és az érzelmes számok ellen volt. A Stay Free a legtöbb másik zenekar előadásában giccsesnek hatna, a Clash őszinte világába ez is belefér: egy dal a régi haverhoz, akiből időközben bűnöző lett. A dalt ihlető Robin Crocker később be is állt a Clash-hez amolyan roadie-nak, és a legenda szerint pofán is vágta a lemez producerét, Sandy Pearlmant, akit nem ismert, és aki vesztére be akart menni a Clash öltözőjébe egy koncert után. Szerencsére nem sértődött meg. Az meg érdekes, hogy most jobb számnak tartom ezt, mint húsz éve.

The Guns of Brixton (1979)

Ez volt az első szám, amit megkedveltem a London Callingról, többek között azért is, mert a basszusmenetet már ismertem, hiszen Norman Cook erre építette a Dub Be Good To Me című slágerét 1990-ben. Én szeretem azt a verziót is, de hát vitán felül áll, hogy ez az igazi, Simonon mindent és mindenkit leszaró énekével és a harcias szövegével, és ezzel a hátborzongató atmoszférával. Ez már a reggae-vel kísérletező, multikulti Clash, amely nem mindig talált be nálam, de a Guns of Brixton az egy csoda, és utólag nézve a basszusmenet is arra volt kitalálva, hogy valaki egy popslágert hangmintázzon belőle.