Ezt a zenekart már úgyis elspoilereztem, senki se mondhatja, hogy meglepődött. És különben sem csak a You Really Got Me, sőt. Beatles vagy Stones? Hülye kérdés: Kinks!

Bevezető

Azt tehát már egyszer megírtam, hogyan lett a You Really Got Me a kedvenc számom gyerekként. De ezzel azért közel sem merült ki a kapcsolatom a Kinksszel, hiszen azon a válogatáson, amit először megismertem az együttestől, gyakorlatilag nem akadt egyetlen rossz szám sem. Igaz, ezen a You Really Got Me-tól a Loláig és az Apemanig bezárólag az első korszak legnagyobb slágerei voltak, és nekem ez akkor elég is volt a Kinksből, mert amikor rendes albumokat kezdtem gyűjteni, addigra már a hatvanas éveknek nálam reszeltek. Legalábbis egy évtizedre, miközben azért a Kinks hatása végig jelen volt akkor is, amikor megszerettem a Madnesst, majd később a Blurt.

Advertisement

Aztán úgy az ezredforduló után megjelent a szélessávú internet, egyre több lett a szakirodalom, én meg szép lassan ráébredtem, hogy a hatvanas évekkel nem lehet csak úgy leszámolni, és amúgy is minden onnét ered, vagy legalábbis majdnem minden. Így apránként elkezdtem beszerezni a híres Kinks-albumokat is CD-n, és újra meg újra rá kellett jönnöm, hogy Ray Davies egy őrült nagy zseni. Még akkor is, ha számomra a Kinks a kora hetvenes évekig volt igazán érdekes, amit utána hallottam, korrekt zenének tűnt, de az igazi géniuszt a Kinks első hét-nyolc évében kell keresni.

Eddig a sorozat majdnem mindegyik szereplőjének azzal zárult a sztorija, hogy végül sikerült elcsípnem koncerten is – a Kinks zenekarra sok esélyem nem volt, hiszen Ray és Dave Davies legendásan rossz testvérek, viszont Rayt mégis láthattam 2010-ben Londonban, és az összes ilyen “már sok éve vártam erre a koncertre” élményem közül ez volt az egyik legmeghatóbb. Ez nyilván nem volt függetlenül attól, hogy a Davies-slágerekhez fűződtek a legmélyebben gyökerező élmények. Arra is gondoltam, hogy ha valamiért Yardbirds vagy Rolling Stones lett volna azon a bizonyos kazettán, akkor most lehet, hogy teljesen máshogy nézne ki ez a top100. Másfelől meg azon a kazettán is volt Animals, aztán mégsem arra kattantam rá, szóval semmi sem véletlen.

Kik ezek?

A Kinkst 1963-ban alapította a 19 éves, művészeti főiskolás Ray Davies az észak-londoni Muswell Hillben, a nála 3 évvel fiatalabb, szólógitáros Dave-vel, valamint a basszgitáros Peter Quaife-fel, akikhez később csatlakozott a dobos Mick Avory. A tagok hiába tűnhetett londoni piperkőcöknek a zömmel észak-angliai munkáskerületekből érkező beatzenekarokhoz képest, pont, hogy nem voltak azok: nem elég, hogy a korai lemezeik nagy mértékben hozzájárultak a nyers garázsrock megszületéséhez, de a tagok is gyakran verekedtek egymással a színpadon, olyannyira, hogy vélhetően ezért évekig nem kaptak engedélyt amerikai turnékra sem.

Ez több szempontból is megpecsételte a Kinks sorsát: egyrészt gyorsan lemaradtak a vetélytársaktól az amerikai közönségért folytatott versenyben, másrészt ez is belejátszott a Kinks zenei különutasságába, és abba, hogy a zenekar a korai keményebb hangzás helyett a kifinomultabb, sajátosan angol zenei- és szövegvilágáról lett híres a későbbiekben. Egy darabig a slágerek még ugyanúgy jöttek, ám a zenekar albumai már korántsem lettek annyira sikeresek, és a pszichedelikus korszakban, 67-68 körül már a slágerek is elapadtak, a Kinks lejárt lemeznek tűnt. Innét sikerült az évtized legvégén visszakapaszkodni, némi tagcserék árán, noha az akkor készült albumok is csak utólag nyerték el a méltó megbecsülésüket. A zenekart végre beengedték az USA-ba, a Lola világsláger lett, és ezzel lezárult a Kinks legjobb korszaka.

Advertisement

A hetvenes években Davies érdeklődése a rockoperák felé fordult, de ezt a közönség nem igazán díjazta, viszont az évtized második felében a zenekar ismét újítani tudott, Amerikában pedig egyenesen a legsikeresebb korszaka következett, előbb a közhangulathoz passzoló hardrockos zenével, majd 83-ban egy olyan slágerrel, mint a Come Dancing. Utána viszont már kevés említésre méltó momentuma maradt a Kinks karrierjének, úgyhogy a vége az lett, hogy 1996-ban a zenekar feloszlott, és utána is olyan rossz viszonyban maradt a két Davies fivér, hogy az újjáalakulás csak az utóbbi években kerülhetett komolyabban szóba, de még mindig nem jött össze. Ráadásul időközben Quaife meghalt, tehát az eredeti nagy felállás már egész biztosan nem jöhet össze sosem. Ami így 70 évesen már nem biztos, hogy baj, meg Raynek voltak egész jó szólólemezei is, de ő is, én is tudjuk, hogy azért a Kinks volt az igazi.

Miért?

A tényleg műfajteremtő You Really Got Me és az All Day and All of the Night még akkor is elsőre hatottak, amikor én voltam 14 éves a nyolcvanas évek legvégén, hát még micsoda reveláció lehetett először hallani akkoriban egy ennyire brutálisan torz gitárhangzást, ellenállhatatlan dallamossággal megspékelve! Davies tényleg a kisujjából rázott ki akkoriban olyan dalokat, amik közül akár csak egyért éveket adott volna az életéből az akkor tolongó beatzenészek túlnyomó többsége. Ugyan elsősorban szövegíróként tartja nagyra a kritika, de hát nála fülbemászóbb dalokat kevesen írtak a poptörténelemben, akár zajos garázsrockban, akár lágyabb, bonyolultabb szerkezetű dalokban utazott épp. És folyton csak Rayről van szó, pedig említsük meg, hogy Dave a korszak egyik legnagyobb hatású gitárosa is volt.

De a szövegek természetesen hibátlanok. Hol szellemesek, hol gonoszul gúnyosak, hol pedig egyszerűen csak gyönyörűek. Davies bevitte a popzenébe az addig megszokott, és valljuk meg, elég klisés témák közé a társadalomkritikát, és nagyon pontos, mini-novellával felérő szövegeket írt kora jellegzetes embertípusairól, mint a Dedicated Follower of Fashion vagy az A Well Respected Man, később pedig ezt nosztalgiával egészítette ki a régi Anglia iránt, és egymással összefüggő tematikájú dalokat írt, behódolva az akkor divatos koncept albumfelfogásnak, melyek közül az Arthur volt a csúcs, mely egy szőnyegügynök életét követve kísér végig a 20. századi Nagy-Britannia történelmén. Ez akár még fontoskodó hülyeségnek is tűnhet, pedig csak egy szuper lemez, nagyon okos és jó szövegekkel.

Bár a Kinks az egyik valaha volt, legjellegzetesebben angol együttes, a zenei világa eléggé különbözik, vagy legalábbis csak helyenként ér össze a Beatlesével. Daviesre az egyik legfontosabb hatást az angol zenés kabaré, a music hall gyakorolta, és ez a kocsmazongorával és fúvósokkal is súlyosbított, ragtime-os hangzás (lásd Mister Pleasant, She’s Bought A Hat Like Princess Marina stb.) már annyira nem áll távol a két világháború közötti magyar kupléhangzástól sem. Igaz, legalább ennyire hatott rájuk a blues és a brit folk is, de van a Kinksnek egy Közép-Európában minden további nélkül értelmezhető vonala is, talán ezért is érezhettem közelibbnek a többi korabeli brit zenekarnál.

Három érv

Waterloo Sunset (1967)

A sok-sok tökéletes Kinks-sláger közül baromi nehéz csak egyet kiválasztani, márpedig én a másik két helyet inkább a kevésbé ismert album trackeknek tartogatom. A You Really Got Me-t már kizárhattam ugyan, de így is ott volt még a Tired of Waiting for You, az Autumn Almanac, a Days, a Sunny Afternoon és még sok egyéb, de végül a Waterloo Sunset győzött. Ez egy sokak által magasztalt dal, Ray Davies is ezt énekelte a 2012-es olimpia záróünnepségén, és még az is egy hátborzongatóan szép előadás, pedig messze nem a legjobb. Az eredeti stúdiófelvétel viszont az ereje teljében mutatja Daviest, akinek ez az első olyan dala, amelynek saját maga a producere is egyben, és senki sem korlátozza, a dal pedig hiába komplexebb szerkezetű egy átlagos slágernél, egyszerre direkt is. Ennél jobban a lusta, 20. századi nagyvárosi esték hangulatát se előtte, se azóta nem találta el senki.

Do You Remember Walter (1968)

A nosztalgia már a Waterloo Sunsetben is megjelenik, de itt végleg elural mindent. Ez a kedvencem a régi, múlóban lévő Nagy-Britanniát felidéző The Kinks Are the Village Green Preservation Society lemezről, amelyben az a legdurvább, hogy egy alig 24 éves ember írta. Davies már akkor érezte, hogy pár év alatt annyit változott Anglia, mint előtte évtizedek folyamán sem, és miközben ő maga is segített lebontani a régi, konzervatív, keménykalapos, bezárkózó Angliát, legalább annyira fájt is a szíve érte. Ez a dal például egy gyerekkori barátról szól, aki vélhetően megházasodott és meghízott, és talán már meg sem ismerné Daviest az utcán, de ez mindegy is, mert az a lényeg, ahogy mi emlékszünk rá. Amikor én voltam 14 éves, és elballagtam az általános iskolai osztályomból, el se tudtam képzelni, hogy egyszer még ezek a fiúk idegenek lesznek a számomra, vagy legalábbis a legtöbbjük. Ma meg tényleg a többségükkel nem tudnék miről beszélgetni, és ezt tényleg nem is kell erőltetni. Ez elég közhelyesen hangzik, ugye? Hát épp ezért bravúr ebből egy ilyen tökéletes popdalt írni.

Shangri-La (1969)

A már említett Arthur lemez központi darabja – öt és fél perc, több elkülöníthető résszel, gazdag hangszereléssel, tempóváltásokkal, mindennel, ami kell. De a lényeg a szöveg: Arthur, aki végigszenvedte a világháborúkat, elvesztette több rokonát is miattuk, és nem igazán maradhattak illúziói, úgy csinál, mintha elhinné, hogy a lehető legjobb dolog a világon egy kis ház meg egy vízöblítéses vécé. Aztán jön a gyors rész a dalban, ami rávilágít az angol elővárosi élet nyomasztó mivoltára az egyforma házakkal és egyforma sorsokkal, majd a végén újra lenyugszik, mert minek hőbörögni, mindez különösebb didaktikus-komcsi fennhang nélkül. Csodálatos szám, na.