Hiszen elég jók. Egy francia felnőtt-, illetve egy angol és egy amerikai ifjúsági regényről van szó.

Viszonylag újak is a magyar piacon. Gregoire Delecourt fentebb látható kisregénye ráadásul kifejezetten erős szöveg, és az egyik legérdekesebb az benne, hogy konkrétan a végéig abban a tudatban olvastam, hogy nő írta. Ha a fülszöveget nem is magolom be, azért ha van valami a szerzőről, azt meg szoktam nézni, de most ez kivételesen elmaradt, és így jártam. Ez nyilván nem felhánytorgatás, éppen ellenkezőleg. A könyv egy 47 éves nőről szól, akinek egy csomó minden a helyén van ugyan az életében, más dolgok viszont nincsenek a helyükön, és akkor egyszer csak beüt a mennykő, és Jocelyne – ez a neve – megüti a főnyereményt a lottón. Ez még úgy is megváltoztat mindent, hogy jó sokáig nem árulja el, hogy milyen gazdag lett egyik pillanatról a másikra.

Advertisement

A történetben egyébként épp az a jó, hogy nem a szokásos-közhelyes módon kunkorodnak aztán a szálak – nincs apénznemboldogítozás, vagyis van, de nem úgy, ahogy hinnétek –, jön egy rakás kanyar, amelyek egyrészt viszik magukkal az olvasót, másrészt nem merülhetnek fel kételyek érzelmi hitelességükkel kapcsolatban. A végére sajnos elég szomorú lesz minden, de egyfajta epilógus gyanánt jön még néhány oldal a mélypont után, ami hoz egy kis feloldást szerencsére.

Az amerikai John Green korábbi, beteg gyerekes könyvéről néhány hónappal ezelőtt írtam – a Csillagainkban a hiba meghökkentően jó könyv, úgy tartom, és persze film is készült belőle, amit azóta sem láttam, noha terveztem a megnézését –, és sok szempontból a Papírvárosok hasonló recept szerint készült. Különbségek persze vannak, a főhősnő nem beteg, csak elege van mindenből, ami körülveszi – iskola, család, társak, lakóhely –, és közvetlenül a gimnáziumi érettségi előtt egyszer csak úgy dönt, kilép az életéből, és csinál magának egy másikat. Van még egy srác is, aki részint szerelmes, részint egyszerre szeretne rendes és rendkívüli lenni, és jó kérdés, hogy ez a kettő mehet-e egyszerre is, vagy sem.

Advertisement

Az, ahogyan a világra és benne Florida unalmas, forró és érdektelen helyeire néznek ezek a srácok, elég jól és árnyalatosan van megírva, ami kevésbé okés szerintem, az a kamaszok viszonya egymáshoz, mintha nemcsak a városok lennének papírból, hanem egyik-másik figura is. De azért elolvastatta magát a könyv gond nélkül, unni nem lehet az ilyet, ért ehhez John Green. Na és mit gondoltok, lesz vajon film ebből is? Jól tippeltetek, lesz, júliusban jön majd.

Anthony Horowitz régi kedvencem, a feleségem jóvoltából már az első magyarul megjelent Alex Rider-történet járt a kezemben – nem túl megdöbbentő módon az volt az eredetiben Stormbreaker címe nálunk, hogy Az első bevetés –, és remekül szórakoztam rajta. Emlékszem, azon is törtem a fejem magától értetődően, hogy oké, nekem nagyon vicces egy olyan James Bond-sztorit olvasni, amiben egy 14 éves kamaszgyerek a főszereplő, de vajon a célcsoportnak mit jelent egy ilyen.

A nemzetközi sikerből és a rengeteg folytatásból – amelyek közül további négy-öt szintén megvolt – valószínűleg működött a módszer és a könyvfolyam, de azért megkérdem Boros Andrást, ha látom, hogy ő vajon annak idején találkozott-e ezekkel a könyvekkel a Harry Potterek árnyékában, és ha igen, mit szólt hozzájuk. Az első részt ugyanis még a 2000-es évek legelején adták ki nálunk. Viszont a további részekre visszautalva, mindig is érdekelt, hogy Alex Rider örök ellensége, az elpusztíthatatan orosz bérgyilkos – név szerint: Jaszen Gregorovics – vajon ki fia-borja. Valószínű, hogy ez másnak is eszébe jutott, Horowitz ugyanis fogta és megírta a sztoriját.

Amiben leginkább az a szuper, hogy nemcsak úgy odakente, de arra is próbált figyelni, hogy ne papírmaséból legyen a pasas, ennek érdekében még a körülmények hitelességével is törődött. Vagyis az orosz falu, ahol ez a Jaszen gyermekeskedett, olyan, mint egy orosz falu, a 90-es évek közepének Moszkvája a 90-es évek Moszkvájára hasonlít, az orosz újgazdagok pedig legalább nem az amerikai, hanem mondjuk az orosz filmek újgazdagjaira emlékeztetnek. Plusz mintha a bondosan képtelen akciók is kevesebben lennének ebben a történetben, de ez nem biztos.

Ami pedig az orosz rulettet mint közkedvelt szimbólumot illeti: azt hittem, hogy erről minden bőrt lehúztak már, de a regény végére kiderül, hogy nem, volt benne még egy poénlehetőség – nem vicces, inkább drámai értelemben –, amire soha az életben nem gondoltam volna!

Olvassatok mindennap!