Dr. Barakonyi és Dr. Hecker összes itt kiállított képe lehetőséget ad a művelt magaskulturális közönségnek, hogy egy patinás galériában, hasonszőrű kultúrlények között élje át azt az érzést, amit a prolik a négyeshatoson, az okostelefonjuk kijelzője előtt.

Ezt olvastam föl Barakonyi Szabolcs Index-fotós és Hecker Péter festőművész ötcsillagos kiállításán a Deák Erika Galériában:

Kedves Közönség, Drága Művészek!

Amikor megláttam, hogy milyen képeket fog kitenni Hecker Péter és Barakonyi Szabolcs, először anyukám nagybátyja, Icu bácsi, az általam ismert legnagyobb fülű ember jutott eszembe.

Advertisement

Icu bácsi a beceneve ellenére nem traszvesztita bártáncos volt, hanem horthysta katonatiszt. A horthysta katonatisztkedés nem nyugdíjas állás, ezért amikor én megismertem, már amatőr sumerológus volt. Rengeteg – elképzelhetetlenül sok – finoman poros könyv között ült a félhomályos könyvtárszobában, és lelkesen mesélt az ős-Turánról, a sumér őseinkről, a nagy finnugor hazugságról, meg arról, hogy Baktiar iráni miniszterelnök neve igazából azt jelenti, hogy Betyár. Bár rendelkezett azzal a képességgel, amit jobban irigyeltem, mintha repülni tudott volna – úgy tudta akaratlagosan mozgatni a fülét, hogy nemcsak a kagyló mozgott föl-le, hanem a cimpájával is integetett, pedig ott nincs is semmiféle izom –, szóval, hiába értett csodás dolgokhoz, semmit nem szeretett annyira, mint a nemzetkarakterológiát. Még aktív korában rasszvizsgálatot végeztek ugyanis rajta, vagyis méretet vettek a feje legkülönbözőb részeiről, a homloka dőlésszögétől az orrnyereg-cimpa arányon keresztül az orr-ajak-állcsúcs távolságig, és százalékokra lebontott áltudományos kimutatást kapott arról, hogy – mittudomén – 41 százalékban árja, 18 százalékban asszír, 5 százalékban török, 3 százalékig szemita és így tovább.

Emiatt úgy beszélt saját magáról, mint egy különösen értékes, háromszoros CACIB-győztes, dupla munkavizsgás tenyészkanról. De még ő is tudta, hogy egy dolog a hobbi, és egy másik a valóság: a való életben leszarta a százalékokat és munkaszolgálatos parancsnokként megmentett egy csomó rá bízott zsidót, akik utólag annyian tanúskodtak mellette, hogy a papírforma ellenére nem végezték ki.

A mi két művészünk kiállítása is arról mesél nekem, hogy milyen hülyén is néznek ki a hétköznapi szertartásaink és ikonjaink, de hogy a legnagyobb hülye az, aki ezeket a szükségesnél komolyabban veszi. Mások szertartásos bolondériái és szimbólumai mindig viccesek, így ez a kiállítás is marha viccesre sikerült.

Tényleg micsoda idiotizmus egy XXI. századi embernek sötétítőfüggönybe és csúcsos nemezsüvegbe öltözni, aztán egy háromméteres bőr ostorral pattogtatni – mondja a néppárti értelemben vett európai polgár, aztán felveszi a hónaljig érő guminadrágot, a sok zsebes mellényt a szíve fölé varrt báránybőr darabkával, meg a háromméteres műlegyező botját, és még mindig ezeken a jelmezes majmokon nevetve elindul az Ipolyra suhogtatni.

Advertisement

A kiállítás címe az, hogy Minden rendben. Az ilyesmit nem kell túl komolyan venni, mert a képzőművészek általában borzalmas címadók – két festő gyereke vagyok, én csak tudom –, de ezúttal eléggé beletaláltak. A szertartások lényege ugyanis ennyi: megnyugtatni a közösséget, hogy minden rendben, továbbra is van lyuk a fenekeden, a nap feljött, ha nem is látszik, Krisztus feltámadt, Földanyáról nem is beszélve, a magyar zászló még mindig piros-fehér-zöld, és Jézus még mindig sumér herceg.

Egymás fétisein dühöngeni a legnagyobb marhaság, bármilyen viccesnek hassanak is első pillantásra. Kiröhögni viszont feltétlenül érdemes őket – üzenik nekem Barakonyi Szabolcs képei, és hogy még véletlenül se értsük félre az üzenetet, a Mester, aki közismert Facebook-függő, elhelyezett a falon egy marhát ábrázoló képet.

A Facebook-függésnek azért van itt jelentősége, mert a marhaságot egy konkrét marha képével jelezni tipikus szóvicc/képvicc alapú közösségi oldalas humor. Mindezt papjancsi-stílusban elmagyarázni még inkább az.

Barakonyi mester közösségioldal-függése más formában is beszivárgott a művészetébe, és az a vicc, hogy egyáltalán nem tett rosszat neki. A modern – azaz minimum száz követővel és posztonként átlagosan legalább tíz lájkkal rendelkező – ember egyik alapvető létállapota a szerelem, a barátság és a megélhetési szorongás mellett az úgynevezett mi a faszt nézek állapot. Ez leginkább a bálaszámra megosztott furcsa netes képeknek köszönhető.

Dr. Barakonyi és Dr. Hecker összes itt kiállított képe lehetőséget ad a művelt magaskulturális közönségnek, hogy egy patinás galériában, hasonszőrű kultúrlények között élje át azt az érzést, amit a prolik a négyeshatoson, az okostelefonjuk kijelzője előtt.

Szabolcs minden képe egy-egy titokzatos, sőt egyenesen enigmatikus történetet rejt. Miért gyakorlatoznak a katonák egy üres fehér textillel? Hogy szájbarágósan illusztrálják azt a tézist, hogy a szertartásaink kiüresedettek, vagy van rá más okuk is? Miért rajzolták rá a borjút a tehénre, és ha már ilyet tettek, miért búbánatos vadászkutyaként ábrázolták?

Mit keres Orbán Viktor a létrán az útkereszteződésben? A művész kötözte le oda, ahogy a természetfotósok csinálják az oroszlánnak kipányvázott bivalyborjúval? Miért játszik zenekar a zsendülő búzának?

Advertisement

Az ember fantáziája azonnal meglódul, sztorik, kérdések és lehetőségek tucatjai rajzanak a néző fejében, és a művész máris elégedetten mehet haza.

Barakonyi összes hazai kiállítását láttam, és még annál is többet hallgattam a Művész úr – ezt most nagy M-mel mondtam – panaszkodását a kenyérkereső munkájára, mintha az dögnyúzás lenne, és nem fotóriporterkedés. Mindig is ugrattam emiatt, most pedig nagyon boldog vagyok, hogy úgy érezhetem, beérett sok-sok év szemétkedése. Hősünk művész énje ugyanis talán még egyik kiállításán sem profitált ennyit a fotópirpoter én lehetőségeiből, aki rengetegféle helyre eljut, és egy csomó olyan dolgot lát, amire egy művész talán gondolni sem bírt volna.

Hecker Péter képei első pillantásra is nagyon viccesek, és az internetes értelemben vett nézőt villámgyors lájkolásra, esetleg egy “életem” vagy “napom” jellegű megjegyzés kíséretében reblogolásra csábítják.

Advertisement

Pont ezért jó, hogy Hecker nem vicces netes képeket, hanem festményeket állít elő, mert így lehetőségünk van 3 másodpercnél hosszabb időre megállni előttük, hogy feltáruljon mind az ezer rétegük.

A legmozgalmasabb festménye, a Magukról kivetkőzött asszonyok szimpatikus fiatalokat vernek című fogadja mintegy a nézőket, pont a galéria bejáratával szemben. Ugye, milyen szimpla kép? Ott a címe, a nyanyákon kokárda van, az ember felröhög, lapozna, amikor rájön, hogy hoppá, ezek lennének a szimpatikus fiatalok? És eleve, itt mindenkinek seggszája van! Máris nem olyan egyszerű a helyzet, mint elsőre látszott.

Advertisement

Heckernek amúgy is kedvelt csele, hogy primér síkon annyira vicceset fest, hogy az embernek a belső kacagás miatt csak spéttel esik le, hogy igazából milyen jól tud festeni.

Erre a legjobb példa talán a Férfi kakassal című képe, amit én magamban csak úgy hívtam, hogy Szplínes metroszexuális a kakassal. Ez a fickó most akkor egy balfácán, vagy épp az élet királya? És nyomiságból van ilyen furcsa, horgolt hatású kabátja, vagy éppen ellenkezőleg?

Itt van az egyik kedvencem, a Brokeback Mountain-parafrázis, meleg kovbojok helyett meleg juhászokkal. De mennyivel több mindent látunk itt egy sima poénnál! A dupla análdildóként használható kolbász motívuma megidézi a XX.-XXI. századi magyarság egyik ritka, vitathatatlan sikerágazatát, a pornóipart. De nézzük csak a rendezői bal oldalon helyezkedő juhász kalapján lengő, nagyjából Cseh Köztársaság alakú tollat! A szerző ezzel – regionális gazdaságtörténeti kontextusba helyezve a páros szexre készülő szakmunkásokat – talán arra figyelmeztet, hogy hiába a renoménk, Prága suttyomban már évek óta elvette Budapesttől Európa pornófővárosi címét.

Advertisement

És ha mindez nem lenne elég, a kolbászban képtelenség nem észrevenni a finom utalást az utóbbi éveket jellemző, egészen abszurd politikai hungarikummániára.

A főmű az én szememben egyértelműen a Férfi hidegtállal kínál egy nőt a Balatonban. Nem szeretem a nagy szavakat, de magyar képzőművész ilyen közel még nem került a “parizermell” kifejezés tökéletes képi ábrázolásához.

Advertisement

A festmény forró, sőt fülledt szexualitása, az izzasztó balatoni nyár képzete úgy csap össze a művön fizikailag is megjelenő “hidegtál” szóval, mint kaszinótojás a forrónadrággal.

A férfi bajsza, mellszőrzete és haja, illetve a gumimatrac, aminek idáig érzem a szagát, arra utalnak, mintha a kádárizmus korában játszódó jelenetet látnánk, a nő bikinialsójának fazonja, az a tény, hogy monokinizik, illetve a hidegtál széles választéka viszont inkább a jelenre.

Aztán észrevesszük, hogy az időtlen, kéttengelyes szerkezet metszéspontjában a fickó nemzeti színű pöcse áll, és minden a helyére kerül.

Advertisement

Megmondom őszintén, hogy amikor még csak annyit tudtam erről az egészről, hogy a címe Minden rendben lesz, kicsit féltem, nehogy valami sima aktuálpolitikai csipkelődésre fusson ki a játék, miszerint Magyarországon semmi sincsen rendben.

Lehetett volna a kiállításból a magyarság szent szimbólumainak kigúnyolása, de az itt szereplő két legmarkánsabb szimbólum a kolbász és a pénisz, amiket így vagy úgy, de a legtöbb ember szeret. Hála istennek – meg főleg az ügyességüknek – mind Hecker, mind Barakonyi elegánsan elkerülték a túlzott aktualizálás és az egyértelmű üzengetés csapdáit, miközben ezek a művek csak itt és csak mostanában készülhettek el.

Advertisement

A körülöttünk kavargó világ pöcsfejségére pedig elképzelni sem lehet jobb választ a kreatív röhögésnél. Örüljenek ennek, mint majom a farkának, és fantáziáljanak jó sokat mindegyik kép előtt, mert isteni szórakozás. Ezzel be is fejeztem, a szó mostantól az ingyen boré, a nemzeti színű szalagot pedig ezúttal senki sem fogja átvágni.