Hogy feketék, jéghidegek, cikkcakkosak és gyönyörűek. Harminc éve bámulom Vittorio Sella képeit, és azt hiszem, végre megértettem, miért nem csinált senki 100 éve igazibb képeket a nagy hegyekről. Meg azt is, hogy mi a következő lépés.

Sella 1859-ben született Észak-Olaszországban, az alpinizmus hajnalán, a fogalom névadó hegységének lábainál, és fiatalon majdnem levitte a fejét egy vasúti alagút. A fej végül a helyén maradt, Sella pedig kiváló hegymászó lett, de nem ezért van olyan hatása a mai napig a világra, hanem azért, mert elkezdte lefényképezni a hegyeket.

Advertisement

Úgy nőttem fel, hogy három képét néztem. Apám kapta őket hegymászó barátaitól Angliában, a hetvenes évek elején, akik jól meglepődtek, hogy ismeri a nagy hegyeket. Apám ismeri a nagy hegyeket. Három képe van Sellától, mindegyik jó nagyban a falon.

Az egyiken a K2 van:

A másikon a Dzsannu, a Kancsendzönga egyik szomszédja:

A harmadikon pedig ez a delejező jég- és gránittorony, a Muztagh Tower:

Utóbbi volt középen, ami mindig is imponált, a Muztagh Towerről ugyanis nem sokan tudnak. Pedig hát így néz ki, mint valami szörnyű civilizáció katedrálisa. A K2 mellett van, Észak-Pakisztánban, egy sarokra Konkordiától. Így néz ki. Sella 1909-ben járt itt, Savoyai Lajos Amadé abruzzói herceg expedíciójával, és akkor készítette a képet.

Nagyon sok képet megnéztem az életemben hegyekről, de semmi nem váltott ki soha olyan borzongást és áhítatot, mint Sella képei. Pedig hát azóta mennyit fejlődött a világ. Mintha 1909-es, szekérkerekű bénaságokat néznék rendes autók helyett.

Advertisement

A világ fejlődött, de kényelmesebb is lett, Sella képeihez pedig vért kellett izzadni, és zihálni az eltűnő levegőben. 30×40 centis, nehéz üveglapokra fényképezte őket. Ezeket fel kellett cipelni Brit-Indiában a hegyi falvakba. Aztán az utolsó faluba. Aztán végig a gleccseren. Aztán komponálni, fényt mérni, haza. Egy olasz csapat az expedíció századik évfordulóján szinte milliméterre reprodukálta őket, de nyomába se értek az eredetieknek.

Sella ráérzett, hogy kell megmutatni a hegyek lelkét azoknak, akik erre az erőfeszítésre nem voltak hajlandók. A technológia pillanatnyi állapota nagy segítségére volt. Az óriási, rendkívül kontrasztos, fekete-fehér fotólemezek; a gondos kompozíciók, melyek legtöbbször emberekhez viszonyítva mutatták a Karakorum óriásait; az űrbéli tájak pőre újdonsága együtt varázslattá tették fotóit. Hogy tényleg vannak ekkora, így kinéző, ennyire fenséges és fenyegető dolgok a világon, és koromfekete felettük a magashegyi ég.

Én még csak az ablakon kikukucskálva láttam, jó messziről, amit Sella a Konkordiáról látott, a K2 fekete piramisát, és még úgy is vérfagyasztó volt. Milyen lehetett ott állni, a második embercsoportként a történelemben, és ezt nézni? A fekete, tökéletes piramist. Persze semmi jelentése nincs, a lemeztektonika szeszélye csupán, de számít ez? Nem számít.

Soha nem láttam Sella többi fotóját, csak az interneten, és a többi hegyet sem, amit lefényképezett, csak az interneten. Az internet csodálatos dolog, de egy élethez kicsit azért kevés. Most mennem kell.

Advertisement