Tévedés azt hinni, hogy ebben a városban csak késő vonatok érkeznek ódivatú rendőrökhöz és karácsonyfamalőrökhöz. Pécs valójában pompás hely, a hétvégén megpróbáltam kimaxolni. Íme az eredmény.

A városban életemben egyszer, 17 éve jártam, egy nem túl reprezentatív látogatáson: az AntiQ ’97 demoscene- és Quake-partin. Kiváló barátommal, Csarnó Balázzsal tettük meg a többórás vonatutat, majd azonnal bevettük magunkat egy művelődési házba, ahonnan a parti végén rögtön a pályaudvarra mentünk. Évekkel később tudtam csak meg, hogy az eseményen számos leendő barátom és kollégám is részt vett.

A Jókai Bisztró

Szállásadóinktól – róluk még később – kérdeztem meg, hogy hova érdemes menni, ha az ember jót akar enni. A Két Étterem, Amiket Az Is Ismer, Aki 17 Éve Járt Utoljára Pécsen helyett ezt a nemrég nyílt bisztrót ajánlották, ahová szombaton el is mentünk a csajommal ebédelni. Vadkacsalevest, gnocchit, vaddisznósonkát, pontyot és kacsacombot ettünk, aztán sajtot, megittunk hozzá egy üveg bort. Minden étel színe az évszakra rímelt, a kacsa bőre vékony volt és ropogós, a sonkát csilivel, datolyával és cikóriával szolgálták fel, és megállapítottuk, hogy egyrészt milyen jó időnként leülni, és ebben a stílusban ebédelni két órán keresztül, másrészt akkor fog győzni a gasztroforradalmacska, amikor magától értetődően lesz minden kisebb-nagyobb városban egy ilyen hely.

A nagy platán a Szent István tér sarkán

Lombkoronája dús és szimmetrikus, törzse impozáns, elhelyezkedése alkalmassá teszi fiúk várakoztatására, mert rálátni a Leőwey Klára Gimnázium lánykollégiumának ablakából. Legalábbis rá lehetett akkor, amikor a csajom anyukája ide járt gimnáziumba, aki tanulmányai mellett fiúkat várakoztatott a nagy platán alatt.

A váratlanul felbukkanó Zsolnay-kerámiák

Budapesten se kell messzire menni, hogy a 150 éve működő porcelángyár szivárványszínű dolgaira bukkanjunk – elég csak a föld helyett a 19. századi épületek tetejét bámulni –, de Pécsen persze még jobb a helyzet. Bármikor szembe jöhet egy színes tető, egy amfóra vagy egy metálmálna színű oroszlán.

A Jankovich Kúria

Ez egyáltalán nem Pécsen van, hanem Rácalmáson, ami viszont útba esik, ha Budapest felől jövünk. Az étterem remek koreai konyhát visz, és kevés jobb dolog van késő ősszel, mint lejönni az autópályáról, belapátolni itt egy tál forró, csípős kimcsiccsigét és kanalazni hozzá a rizst.

A rengeteg török épület

Magyarországon alig van nyoma az építészetben, hogy az ország 150 évig az Oszmán Birodalom tartománya volt. Budapesten kábé a budai fürdők és Gül Baba türbéje maradt. Pécs viszont úgy indít, hogy a város közepén ott egy marha nagy mecset, Gázi Kászim pasa dzsámija. Egyszerre nagyon klassz és egzotikus úgy sétálgatni egy magyar város főterén, hogy közben egy csíkos téglás, szögletes, a tér tengelyéhez képest Mekka felé elforgatott, türkiz kupolájú mecsetet bámulunk.

De nem ettől az egy épülettől olyan jó az egész, hanem a kis belvárosban lépten-nyomon felbukkanó többi török épület összhatásától. A dzsámitól pár percre ott van Memi pasa 16. századi gőzfürdője (sajnos csak rom, nem lehet benne dagonyázni, mint Budapesten a Rudasban vagy a Királyban), aztán ott van Jakováli Hasszán dzsámija, amelynek még a minaretje is megmaradt. Itt is van egy türbe, Idrisz Babáé. A mecsetek kerek üvegei éjjel zölden világítanak. Az egész sokkal intenzívebben másmilyen, mint a ritkásan álló török épületek Budapesten – vagy Magyarországon bárhol.

Uránváros

Itt nem voltam, de nagyon jót tesz a városnak, hogy folyton egy ennyire sci-fi nevű negyedbe irányító közlekedési táblákba lehet botlani.

A Jókai Cukrászda

Idén júliusban nyitotta cukrászdáját Märcz Évi, ami azóta megállás nélkül pörög, pedig ugyanazt a Magyarországon furcsa iskolát követi, mint Budapesten a Zazzi: a sütemények kicsik, de rendkívül intenzív ízük van, és sokkal több bennük a krém, mint a tészta. Még jó kávé is van, a savanyú hipszterkávétól irtózók örömére a klasszikus olasz iskola szerint. Háromszor is voltam itt két nap alatt, nagyon jó minden, amiben feketeribizli vagy citrom van, jó állagú macaronok vannak, és szuper a tejberizs. A fagylalt nekem nem ízlett különösebben, de egyrészt borzasztóan el vagyok kényeztetve, másrészt öt hónap után ez így is nagyon menő.

A vízmű hatszögletű szervizfedelei

Ha a járdát nézzük sétálás közben, elég nehéz elkerülni ezeket. Kicsik, atomkékek, szögletesek, nagyon jól néznek ki.

Az M6-os autópálya

A Dunántúl négyes metrója. Ez is nagyon sok pénzből készült, ez is nagyon szép, és ezt se használja túl sok ember (annyi se, mint a négyes metrót). Mondjuk érthető: az autópálya jelenlegi formájában egy 200 kilométeres, grandiózus zsákutca Péccsel a végén, ami nem elég nagy város ahhoz, hogy önmagában megtöltsön egy ekkora utat. Cserébe villámgyorsan lehet rajta haladni, nincsenek se kamionok, se forgalom, és lehet bámulni az egyre szebb dunántúli tájat.

Zichy Mihály és Csikai Zsuzsa

Két ok miatt is: egyrészt működtetnek egy remek szállást a belvárosban, másrészt vagjúkat – a híres japán húsmarhákat – tartanak Ófaluban, a Mecsek másik oldalán. A néhány éve működő gazdaság vágósorba kerülő állatait a CBA vásárolja meg. Aki esetleg a CBA bojkottjával fejezi ki politikai véleményét, de szereti a finom húst, az március-április környékére időzítse a bojkott átmeneti felfüggesztését, és a budai burzsuj-CBA-kban keresse a sztékeket (a gazdaságról az Origo és a Népszabadság írt részletesebben).

A Király utcai Herendi márkabolt

Csodálatos trollkodás. Amikor sikerült abbahagynom a nevetést, szívesen felhajtottam volna Atlantában egy Pepsit.

Az állati jó eladó házak

Mint Magyarországon bárhol, Pécsen is eladó minden második ház, itt azonban érdemes nézelődni, mert nemcsak unalmas kockák vannak. Rögtön kettő is nagyon megtetszett a hegyoldalba kapaszkodó Hunyady János utcában, különösen ez a 175 négyzetméteres, sárga-zöld csipkés paplak. Budapesthez képest természetesen elég kevés pénzért: 25 gurigáért már vihetjük is.

A Káptalan utca

Ez a városfal déli oldalán van, múzeumok vannak benne hatalmas kertekben. Szombat délután, amikor erre sétáltam, sehol egy lélek nem volt, csak gesztenyefák, fakockás bejárók, nagyon régi és nagyon szépen megcsinált házak, meg szarkák. Még annak fényében is különösen jól néz ki, hogy egyébként az egész belvároson nagyon látszik, hogy néhány évvel ezelőtt átcsapott a város felett az EU-pénz egy óriási hulláma.

A Streat

Egy hely, ahol 350 forintért lehet kapni egy szendvicset, ami úgy néz ki, hogy két szelet megsütött kenyér közé tesznek sült szalonnát, tükörtojást és paradicsomízű paradicsomot, mellé egy adag friss, finom salátát. Ez igazán eszébe juthatott volna valakinek Budapesten is.

A Misina

Ez a hegy, amin a tévétorony van. Egy kicsit úgy kell elképzelni, mintha a Normafát és a János-hegyet betolnánk a Duna partjáig. A város központjából 20 perc sétálás után már az erdőben mászkálhatunk, vissza-visszanézve a városra, szajkók, csuszkák, hasonlók. Van valami minőségi ugrás abban, hogy ennyire közel van a városhoz egy olyan természetvédelmi terület, ami aztán az erdőben és a hegyekben folytatódik, látszik a Kis-Tubes, a Nagy-Tubes – a series of Tubes –, az összes többi hegy, meg a komlói kőbánya óriás krátere (update: igazából a volt Karolina-külfejtés, köszönjük a pontosítást).

A naspolyafa az István utcában

Soha nem láttam még naspolyafát, de nagy rajongója vagyok a gyümölcsének. Akkorákat viszont még soha nem láttam, mint amik erről a fáról potyogtak le: mint egy kisebb alma. Még a gyümölcsre jellemző utóérést se kellett kivárni, az utcán lehetett lakmározni a földről és a kerítésről összeszedett naspolyákat.

VTEC just kicked in, yo!

Mint minden hegyoldalba épített városban, itt is van autós kultúra, ami felszínes megfigyelésem szerint jellemzően Hondákra épül. Persze nem meglepő: ahogy húsz perc séta a természetvédelmi terület, úgy két perc autózás a hegyi szerpentinek, ahol lehet neki küldeni. A pécsi autós kultúra jellegzetes hangja a semmiből feltűnő, visító VTEC, gazdái természetesen úgy váltanak, mintha nem lenne holnap, így könnyen megtanulhatjuk, milyen hangja van, amikor a változó szelepvezérlés átkapcsol a magasabb fordulatszám-tartományba, yo.

Ide még visszajövök, az biztos.

Fotók: Nuuuuuuuuuuul, Google Street View, Daniel Edwins, Jókai Cukrászda, Potyike

Advertisement