Volt tegnap egy konferencia borjog és -marketing témakörben – L. Simon László nyitotta meg azt is, mint a koalákat –, ezen kicsit én is részt vettem, egy kerekasztal-beszélgető társaság tagjaként. Összeadódott ott néhány apróság, amik bennem maradtak, megírom őket gyorsan.

Egyébként nem sokat foglalkoznék a dologgal, közel sem vagyok benne ebben a világban úgy, mint öt (amikor borblogoltam, mint a güzü) vagy tizenöt éve (amikor borírtam, mintha azért fizetnének), de talán ezért is volt érdekes megfigyelni, hol tartunk bizonyos fontos (vagy annak hitt) témákban. A konferenciát nem ültem végig (már csak az hiányzott volna), de egyrészt a végéből elcsíptem ezt-azt, másrészt a Bormandi lepercrőlpercrézte az egészet.

Két témám van, azaz két és fél. Úgy tűnt, ezek foglalkoztatják az úgynevezett szakmát és a még úgynevezettebb boros közvéleményt. Mind a kettőről az jut eszembe, hogy tíz (vagy húsz) éve nem változott semmi. Pedig ha énekes kedvünkben lettünk volna tíz (vagy húsz) évvel ezelőtt, akkor azt énekeltük volna, hogy csak tíz (vagy húsz) év múlva ne ez a dal legyen.

1. A világhírű magyar bor

Biztos, hogy ezt leírtam már borblogger koromban (saját forrásból táplálkozni nem szégyen): a hogyan hódítjuk meg a világot a szuper magyar borral megközelítésről bennem mindig az az irtó mókás kérdés idéződik fel a hetvenes-nyolcvanas évekből (regénnyi újságcikket írt róla annak idején a Magyar Ifjúság), hogy kinevelhet-e világsztárt a magyar popzene, és ha igen, mikor. Konkrét próbálkozások is voltak, megtolták az Omegát, az LGT-t, a Neotont (utóbbit különösen), de a fene egye meg, egyikből se lett Rolling Stones vagy Michael Jackson. Be kellett érniük pár szép díjjal a tokiói Yamaha fesztiválon. Kb. ez a helyzet a borokkal is: Dúzsi Tamás 2011-es Görögszóját pl. épp mostanában emelték piedesztálra a párizsi Vinalies-n – és?

Advertisement

Az a helyzet, hogy ez az egész marhaság. A magyar bor nem lesz világhírű. Lehet, hogy a második világháború előtt a legjobbak közt tartották számon – állítólag a franciák és a németek mellett –, de az a világ elmúlt, most 2015 van, és a nagy európaiak mögé-mellé réges-rég felzárkózott az újvilág, ami sokkal nagyobb mennyiségekkel, kiszámíthatóbb termékekkel, hatásosabb üzenetekkel, értelmezhetőbb árakkal trafálja telibe a fogyasztók elvárásait. A világízlést. Itt nekünk soha többé (inkább: belátható időn belül) nem fognak lapot osztani. Bár oszthatnak talán valamit, de nem zöld királyt és piros ászt, maximum makk nyolcast.

(Közben hirtelen leesett, hogy elfelejtettem megjegyezni: természetesen nem az egyeurós szintekről beszélek, azok engem akkor sem érdekelnek, ha a torkokon lecsorgó mennyiség nagy részét ők teszik ki. Az ipar, engem viszont a kulturális (gasztrokulturális) kategóriájú cuccok foglalkoztatnak, róluk van szó ebben a posztban. Négy-öt eurótól a csillagos égig.)

Az pedig, hogy a magyar bor csak Magyarországon világhírű, és ez így is marad, azt jelenti: a magyar bort Magyarországon kell meginni. Nem lehet őt eladni a világnak. A világban. Azért sem, mert túl sokféle, és képtelenség egy átütő üzenetet megfogalmazni róla. Semmiből sincs elegendő, és nincs is magyar fajta. Arra a pár százezer palack kadarkára kéne építeni? Vagy az olaszrizlingre? A kékfrankosra? Ugyan már. Az osztrákoknak van veltelinijük, a németeknek rizlingjük, az új-zélandiak rámentek a sauvignon blanc-ra, az argentinok a malbecre, mindből mennyiséget is tudnak prezentálni, minden minőségi kategóriában, úgy sikeresek.

Advertisement

A magyarok ehhez képest még azt sem tudják (újfent: húsz éve), hogy mi legyen a bormarketing célja. Az, hogy eladjuk külföldön, amink van, vagy az, hogy idehozzuk a külföldet, és itassuk meg vele Magyarországot. Szerintem az utóbbi kéne legyen a középpontban, de nem hiszem, hogy a meccs eldőlt volna. Közben olyan hülyeségekre megy el a pénz, mint a nemzeti borkiválóság program (már a projekt címe is borzalmas), könyveket adnak ki arról, hogy szakértők borokat kóstolnak, és azt hiszik, hogy ez bárkinek is jó vagy hasznos. Rajtuk kívül.

Az, hogy a magyar bort Magyarországon kell meginni, nem azt jelenti, hogy kizárólag a magyaroknak (nekem, nektek) kell meginniuk őt. A pálya ennél szerencsére tágasabb. Nem mondom, hogy erre tegnap jöttem rá, de Zsiday Spíler Roy eléggé ráerősített. Azt mondta: nincs külföldi, aki az éttermeikben és a kocsmáikban ne magyar bort kérne, ha bort kér. Olyan ez, mint az egyszeregy: én sem keresek Isztrián vagy Bécsben tokajit vagy villányit, természetesen malvaziját vagy veltelinit iszom. (Továbbá nem is rántott húst rendelek, és nem is itthonról magammal vitt májkrémkonzervet eszem a borhoz.) Budapest iszonyú jó hely, Budapestre rengetegen jönnek, és itthon a magyar bor riválisa nem Bordeaux és Toscana, hanem a sörbicikli. Ennyivel mindenképpen beljebb vagyunk, mint mondjuk 2000-ben.

Még egy dolog, Figula Mihály előadásába kapaszkodva. Az agilis-lendületes füredi termelő azt mondta, ma már nem úgy érdekli a bor az embereket, mint régebben. Nem olyan mélységben. Tavaly pl. sokkal több legénybúcsút tartottak a pincéjükben, mint valaha. Ez jó hír.

Advertisement

Nem hiszem, hogy vége az illatolós-kisujjeltartós buziskodásoknak, amik szemléletesen ábrázoltak egy hősi korszakot, inkább arról van szó, hogy a téma nem egy szűk szubkultúráé többé. A bort (a jót is, nemcsak a pillepalackosat) ma már isszák is, nemcsak kóstolják. (Én is azt teszem vele, ennyi év után, so it goes.) Ez maga a fejlődés. Amit egyebek közt a budapesti boros helyek számának örvendetes gyarapodása is bizonyít. Hogy mindezt nem a kormány és a politika, meg nem is a szervezett bormarketing csinálta, hanem az élet maga, az nem gond. Sőt. Budapestet sem Demszky Gábor csinálta meg. Villányt sem a polgármester. A Balatont és a Tokajt sem felsőbb hatalmak fogják megcsinálni. Ettől még jobb lenne, ha a pénzt – ha van – nem baromságokra költenék, de nem lehet minden tökéletes. Nálunk nem.

1.1. Tokaj

Tokaj külön kategória. Amikor azt mondom, a magyar bornak nincs egy sztorija, amire fel lehetne fűzni mindent, és úgy próbálni felemelni őt, akkor mégis ki kell emelni a színes-szagos masszából Tokajt. Ami a világ egyik legjobb borvidéke, ezzel kapcsolatban nekem szemernyi kétségem sincs. Úgy értem: szeretem azt hinni, hogy a Tokaj-történetet minden nyűg-baj ellenére össze lehet rakni, érthetőre lehet fogalmazni, el is lehet olvastatni a világgal.

Advertisement

Vannak problémák itt is. Például az, hogy a drága és nemes édes boroknak – melyek közt a legszebb az aszú globálisan – nincsen szezonjuk egy ideje. Ezt a tokajiak is tudják, ezért is kezdődött őrületes lendülettel a száraz fehérborok (főként a furmintok) készítése és befuttatása. Sok tucatnyi kis- és középpince és nagyborászat próbálkozik ezzel – de nekem még mindig vannak kérdéseim. A legutóbbi furmintfebruárról lemaradtam, ha végignéztem volna a mezőnyt, hitelesebb lennék, ennek ellenére meg merem kockáztatni: nincs minden a helyén. Vannak csodálatos száraz tokajik és vannak kevésbé meggyőző kísérletek, ez a benyomásom az elmúlt tíz-tizenöt év alapján. Így nem tudom most azt mondani: a tokaji furmint a magyar (wachaui) rizling vagy a magyar (burgundi) chardonnay. De ott sem tartok, hogy azt mondjam: száz százalék, hogy az lesz. Lehet, hogy igen, de a jövő csupa rejtelem egyelőre.

Az árak egy része mindenesetre már megostromolta a lehetséges csúcsokat, a száraz tokaji csúcsbor az új villányi vörös csúcsbor. Több tekintetben is.

Ezzel együtt bízom benne, hogy a dolgok letisztulnak hamarosan. Okos-tehetséges-innovatív borászok dolgoznak ott, ismerik a világot, tudják, mit akarnak, értelmes céljaik vannak. Meg hát aszújuk is van, ami hatalmas dolog. Ha valamiből lesz valami, akkor az Tokaj. Ha valami magával ránthatja-húzhatja Magyarországot (nem a mélybe, fel a tetőre), akkor az Tokaj. Ha tudják ezt azok, akiknél vannak ilyen kisebb-nagyobb marsallbotok, az szuper.

2. A túlárazott magyar bor

Ez a másik topik, ami legalább az ezredforduló óta izgalomban tartja a szubkultúrát. A mi kis kerekasztalunk témája eredetileg az lett volna, hogy kóstoljuk-e a világot – úgy értve, érdekel-e bennünket a nemzetköz –, de egy pillanat alatt a magyar borok árához lyukadtunk ki. Ez a szerintem buta topik öt-tíz éve úgy uralta a blogszférát, mintha más nem is lett volna érdekes. Mindig mindenki (nem szó szerint mindenki, csak retorikázok) azzal jött, hogy a magyar borok túlárazottak. A magyar blogszféráról leszoktam egy ideje, részben az ilyen topikok miatt is (van több hasonló még, ebbe most nem mennék bele), de a jelek szerint ugyanott tartunk.

Advertisement

Olyan francia (kaliforniai, ausztrál, toszkán) vöröset vettem öt (nyolc, tizenkettő) euróért, hogy amelett elbújhat minden tízezer forintos villányi szar, írták tökfejek állandóan.

Szögezzük le akkor: ez szimplán nem igaz. Én a 90-es évek közepén kezdtem jó magyar bort inni (hány lélegeztetőgépet lehetett volna venni a forintból és az euróból, amit elköltöttem ezekre, te jó ég!), majd az ezredforduló tájékán elkezdett egyre jobban érdekelni a komplett világ is. Főleg az osztrákokba habarodtam bele. Mostanában kevésbé vagyok aktív, mint régen (nincsenek saját szervezésű kóstolók, nemigen járok rendezvényekre, plusz a sört is újra megszerettem, mióta abból sem csak ipari van), de a rutin nem kopik, a tapasztalatok összeálltak.

A magyar borok ára – nem a magyar fizetésekhez, a nemzetközi átlaghoz képest – okés. A négyeurós, a tízeurós, a húszpluszos kategóriában is tudják (igen, a villányiak is), amit bármely kihívójuk a nagyvilágból. Nem mind, természetesen. Vannak rossz (kevésbé sikerült) magyar borok is, de azokért két forintot is kár kifizetni, nemhogy ötezret. Ám ez a világon mindenütt így van. Mostanában sokat vásárolok Lidlben, az utóbbi időben elég sok külföldit hoztak be, és azok közül jó párat kipróbáltam. Volt, ami szuper volt 1700-ért, 1300-ért, sőt 900-ért is, és volt, ami ihatatlannak bizonyult 2000-ért. Mintha magyarok lettek volna.

Advertisement

A másik dolog: túlárazott borok mindig voltak, mindig is lesznek – de a piac és az élet egy idő után korrigál. A villányi menők portugieserei palackonként 600 forintba kerültek 1996-ban. Ma alig 1000 fölött is tudtok venni ilyeneket, ha ahhoz szottyan kedvetek.

Egy szó, mint száz: nem az a lényeg, hogy sokkal-sokkal olcsóbbnak kéne lenni a magyar bornak. Az a lényeg, hogy stabilnak és megbízhatónak kéne lennie. Beszéljünk az ideális esetről: mindig és mindegyiknek. Hát jó, a legtöbbnek. Akkor tudnánk tényleg lelkesen vedelni őt. Valamint megitatni a britekkel, a németekkel és a japánokkal. Itthon.