Naná, hogy progrockos – is – voltam 14 és 25 éves korom között, nem szégyen az. A Pink Floyd Falával kezdődött, jelenidőben, onnan mentem visszafelé, és a King Crimsonig jutottam.

Ez nyilván arról jutott eszembe, hogy volt ma reggel az a posztunk az ősszel várható új lemez borítójáról. Amely alatt kiderült, hogy sokan várják, mit hoz össze David Gilmour. Na és azon gondolkodom, hogy engem vajon akkor sem érdekelne-e az a lemez, ha még mindig progrockot hallgatnék reggel, délben meg este, és azt hiszem, hogy akkor sem.

Annyira megátalkodott persze nem vagyok, mint több ismerősöm, akik szerint Syd Barrett után már soha nem volt olyan fasza a Pink Floyd, mint azelőtt, de annyira igen, hogy úgy tartsam, a történet a Final Cuttal véget ért 1983-ban. Furcsa ez: külön sem Roger Waters, sem pedig Gilmour nem tudott már aztán csinálni semmi erőset és izgalmasat.

Advertisement

Úgyhogy inkább előkerestem most ezt a posztcímadó lemezt, és hallgatom. Annyit mondok csak, hogy még mindig elég menő. Azért szeretem, mert gazdag és kifinomult zeneileg, és nem olyan nagyot mondós, mint a Dark Side vagy a The Wall. Nem markol akkorát, mégis sokat fog. Valahogy így. És a gitárok is jobban szólnak, mint előtte és utána bármikor.